A tabu: Kamikaze

2016.06.13.

Rossz szokásommá vált társaságban, vagy munkatársak jelenlétében elindítani, majd hátralépve, kellő távolságból szemlélni az elém táruló komikus látványt…

Zolit leveri a víz: “Szörnyű, azokon a hajókon emberek vannak! Úr Isten!” Tibi kényelmetlenül feszeng a képernyő előtt: “Gyerekek, borzasztó dolog a háború!” Timike ártatlan, de egyben szörnyülködő ábrázattal kérdezi: “Ezek azok az izék? Azok az öngyilkos izék, akik megölik magukat és másokat?” Zsolti kínosan maga elé néz, majd lehangoltan csak ennyit mond: “A japánok őrültek!” Péter felsóhajtva sopánkodik: “Milyen jó, hogy mi békében élünk!” A takarítónő semmit sem mond, mert az egészből semmi sem ért (milyen jó neki!), viszont Laci égető komolysággal adja meg a kivédhetetlen kegyelemdöfést: “Ezek a tahó fanatikus barmok csak az atomból értenek!”

Én meg csak úgy (ismételten) maradok tisztelettel “székek közé esve” és nem marad számomra más, minthogy fanyar derűvel elmerengjek rajtatok, rajtatok akik közöttem és a monitor előtt értetlenül és magatokból kikelve, felbőszülten tipródtok. Rajtatok, akik “a boldog és vidám rabszolgák” korát testesítitek meg mindenféle ál-légzsákkal és ál-biztonsági övvel körbe véve. Esztek és isztok és güriztek és toljátok a babakocsit és minden áldott nap újabb és újabb hazugságokat eszeltek ki, hogy szánalmas életetek értelmetlenségét és hiábavalóságát megcáfoljátok. Mindegy hogy hogyan, de muszáj forognia a Létesülés óriáskerekének. Közösségekbe tömörültök és hatalmas csinnadratta közepette beléptek a Skoda Octavia klubba, vagy éppen elmesélitek, hogy a hétvégén milyen volt a pacalpörkölt, amit a rigolyás asszonyotok a képetek elé tolt. Legnagyobb kincs az élet -harsogjátok fennhangon- és valóban, nincs az a magasztos helyzet, fenséges körülmény, vagy végstádiumú haláltusa, mikor végre megpróbálnátok túllépni saját magatokon és elvetnétek az “inkábbot” a “több mintért”. Nem csak tett, cselekvés, hanem még a gondolat és véleményformálás szintjén sem. Ha rajtatok állna, hát még egy kamikaze repülőbe is ejtőernyővel igyekeznétek, középkori páncélban állnátok a vonat elé és gumikötéllel a lábatokon vetnétek magatokat a mélybe. Képtelenek vagytok magatokban felismerni a történet roppant zsenialitását, mikor “valaki” úgy igazán beleveti magát a “játékba” és szenvtelenül, de éberen ráfut a “célra”, hogy az trambulin gyanánt az égbe repítse. Játékos komolyság, könnyedség, szenvtelenség és fáklyaként égő szimbólumok. Ez az, amit nem tudtok megemészteni. Ez az amit nem bírtok elviselni. Mennyiség kontra minőség, inkább élni, kontra több, mint élet. Néphadsereg katonája, kontra harcos minősége. Lent kontra fent. Sokan kontra egymagamban. Lehetséges kontra “lehetetlen”. Halál kontra élet. Semmi kontra Minden. Ami neked több ezer tonnányi áthatolhatatlan acél, az az “őrült japánnak” csak egy ugródeszka, egy könnyed salto mortale.

Szóval ott tartottam, hogy lelkesen beléptél a Skoda Octavia klubba, munkából jövet befizetted a csekkjeidet, de előtte még beletörölted a lábad egy magas szimbólumba, amit az egyik ismerősöd mutatott neked. Elmentél a gyerekért az oviba, ettél egy gombóc fagyit, felhívtad anyádat, vettél egy tasak szárított bolhát az aranyhalaknak, beugrottál egy utazási irodába, a belvárosban hosszasan elbeszélgettél egy barátoddal, vásároltál egy lottószelvényt, megtankoltad az autódat (Skoda), otthon lenyírtad a füvet, megosztottad ismerőseiddel a nap bölcsességét és most alig várod, hogy az Oroszország-Anglia kezdetét vegye és hogy feltépj egy Borsodit, az élet habos oldalát. Erre mondom én, hogy fanatikus és őrült és borzasztó és szélsőségesen baromi élet. Erre mondom én, hogy “ide atom kell.”

(“Ha dönteni kell élet és halál között” – hangsúlyozza a Hagakure, – “az embernek habozás nélkül a halált kell választania.” Ez azt sugallja a szamurájnak, hogy szabaduljon meg az önszeretettől és a felesleges mérlegeléstől, és vesse magát egyenesen a halál karmai közé. A cél természetesen nem az értelmetlen halál, hanem annak az állapotnak az elérése, amelyben az ember megszabadul minden halálfélelmétől. Ebben a kivételes lelkiállapotban megszűnik a félelem okozta cselekvésképtelenség, önsajnálat és mindennemű ragaszkodás: az igazi belső szabadság gátjai – így szinte paradox módon megnyílik előtte a halál elfogadásával járó tisztességes élet is. “Az igazán bátor férfi nem gondol a küzdelem eredményére. Hevesen a halál karmai közé veti magát, így feltárul tudatában igazi énje.” Ha megértjük ezt a gondolkodásmódot, természetessé válik az is, miért hangsúlyozza annyira Cunetomo azt, hogy “haladéktalanul morfondírozz halálod különféle módjain, és képzeld el az utolsó percedet.” A halál legijesztőbb volta ismeretlenségében rejlik, de képzeletünkben tárgyilagosan elemezgetve egyre közelebb kerülhetünk rejtelmeihez; a halál közelsége megszokottá válik, miközben maga a halálfélelem egyre jobban eltörpül.”)

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

%d blogger ezt kedveli: