Gustav Meyrink: Gólem

2016.11.23.

“És amikor gondolatban felidézem az itt lakó furcsa embereket, akik úgy élnek bennünk, mint a fantomok, mint azok az emberek, akiket nem anya szült, és akik lényüket tekintve is olyanok, mintha kacatokból ötletszerűen rakták volna össze őket, akkor mindennél inkább hajlamos vagyok elhinni, hogy az ilyen álmok sötét igazságot hordoznak magukban, ami -ébrenlétem idején- halványan pislákol a lelkem mélyén, mint a káprázatos színű tündérmesék utóképe.”

“Egy csapásra megértettem a körülöttem lakó rejtelmes teremtmények benső lényét, akarat nélkül sodorja tova őket valami láthatatlan mágneses áram, ahogy az imént a menyasszonyi csokrot ragadta magával a piszkos áradat.”

(1891 elején Meyrink még bankigazgató Prágában, és a csónakázás, a flörtölés és a társadalmi érvényesülés érdekli. De még az év előtt ideg-összeroppanást kap, öngyilkosságot kísérel meg, és a további kísérletektől az ajtaja alatt becsúsztatott okkultista röpirat gondviselésszerű megjelenése menti meg. 1891-ben Meyrink a Kék Csillag Teozófiai Rend alapító tagja lesz. Kezdetét veszi az ezoterikus kutatás… Meyrink behatóan tanulmányozta a kabbalizmust, a szabadkőművességet, a jógát és az alkímiát, fantasztikus látomásai szinte őrületbe kergették, de volt párbajhős, műfordító, bankár és csaló, ingázott Bécs és Prága között, miközben testi-lelki nyavalyák gyötörték.”)

https://-meyrink-a-nyugati-ablak-angyala/

“– Éppen arra gondoltam, mikor az imént a köpenyek úgy röpdöstek, hogy milyen különös, ha a szél élettelen tárgyakat mozgat – felelte Prokop gyorsan, mintegy mentegetődzve hallgatása miatt. – Olyan különös az, ha a különben élettelen dolgok egyszerre röpdösni kezdenek. Nem? – Egyszer egy üres téren elnéztem, mint kergetik egymást körben a nagy papírcafatok, mint üldözik egymást halálos ellenségként, én pedig egyáltalán nem éreztem a szelet, mert egy ház fedezékében álltam. Egy pillanatra úgy tűnt, lecsillapodtak, majd mintha őrült elkeseredés vett volna erőt rajtuk, esztelen haraggal hajszolódtak be egy szögletbe, hogy ismét szétszóródjanak, mintha az ördög bújt volna beléjük, míg végül eltűntek egy sarkon túl.

Egy vastag újság nem bírt velük menni. Ott maradt a kövezeten, és gyűlölködve csapkodott maga körül, mintha elakadt volna a lélegzete, és a levegő után kapkodnék.

Valami homályos gyanú támadt bennem. Hátha mi élőlények is ilyen papírrongyokhoz vagyunk hasonlók? Hátha bennünket is valami láthatatlan, megfoghatatlan „szél” dobál ide-oda, és irányítja cselekvéseinket, mi pedig együgyűségünkben azt hisszük, hogy megvan a magunk szabad akarata?” (…)

“Meg akartam gyújtani a lámpát. De abbahagytam, mert szemközt a háztetőkről visszaverődő holdfény bevilágította szobámat, több fényt adva, mint amennyire szükségem volt. Féltem, hogy az éj még lassabban fog elmúlni, ha lámpát gyújtok. Annyi reménytelenség volt abban a gondolatban, hogy lámpát gyújtsak csak azért, hogy világánál bevárjam a nappalt – valami halk félelem azt súgta, hogy ezáltal a hajnal elérhetetlen messzeségbe távolodik.” (…)

“Ha az emberek nyugvóhelyeikről felkelnek, úgy vélik, hogy lerázták magukról az álmot. Nem tudják, hogy saját érzékeik áldozatai lettek, hogy egy sokkal mélyebb, új álomnak esnek prédául, mint amelyből az imént felébredtek. Pedig csak egyetlen igazi ébrenlét van, az, amelyhez most közeledsz. És ha az emberekkel erről beszélsz, azt fogják mondani, hogy beteg vagy, mert nem tudnak megérteni. Ezért céltalan és kegyetlen dolog velük beszélni.” (…)

“Nálam úgy történt, hogy huszonegyedik életévemben egy reggel úgy ébredtem fel, mintha teljesen más ember lennék. Amit azelőtt kedveltem, az most egyszerre közömbös lett előttem. Az élet ostobának tetszett, mint valami indiánregény, és elvesztette valószerűségét. Az álmok bizonyosságokká váltak, határozott, kétségbevonhatatlan bizonyosságokká, és amit nappal átéltem, puszta álom volt.

Minden emberrel megtörténhet ugyanez, ha megvan a kulcsa hozzá. A kulcsa pedig egyesegyedül az, hogy az ember álmában ráeszmél önmagára, a testére, megtalálja azt a keskeny rést, amelyen át az öntudat keresztül erőszakolja magát az ébrenlét és a mély álom állapota közt.

Ezért mondtam az imént: “kalandozom” és nem azt, hogy „álmodom”.” (…)

“Mint aki hirtelen végtelen homoksivatagban találja magát, egy csapásra tudatára ébredtem annak a mély, roppant magányosságnak, mely embertársaimtól elválasztott.” (…)

„Magasan lakik a föld fölött egy szobában, amelynek nincsen ajtaja, csupán egyetlen ablaka”, ahonnét nem tudja megértetni magát az emberekkel. Aki meg tudja igézni és átszellemíteni, az megbékél önmagával.” (…)

“Hamar elragadod őket,

olyanok, mint a reggeli álom,

mint a sarjadó fű:

reggel kihajt, kizöldül,

estére lekaszálják és elszárad.”

https://moly.hu/konyvek/gustav-meyrink-golem

Egy vélemény is számít és egy vélemény sem számít...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: