Cortázar:

2017.03.01.

Az elfoglalt ház

    “Szerettük azt a házat, mert azonkívül, hogy tágas volt és ódon (manapság az öreg házaknak az a sorsuk, hogy a bennük levő anyagokat kiárusítják, mert úgy nagyobb hasznot hoznak), a dédszüleink, az atyai nagyapánk, a szüleink és az egész gyermekkor emlékét őrizte.

     Irene meg én lassan hozzászoktunk, hogy így kettesben kitartsunk benne, ami őrültség volt, mert abban a házban nyolc személy is lakhatott volna anélkül, hogy zavarná egymást. A takarítást délelőtt végeztük, miután hétkor felkeltünk; úgy tizenegy óra körül aztán ráhagytam Irenére az utolsó átfutni való szobákat, és kimentem a konyhába. Mindig pontosan délben ebédeltünk; délutánra már semmi dolgunk sem maradt néhány piszkos tányér elmosogatásán kívül….”

“Kellemes volt úgy ebédelni, hogy közben a tágas és csöndes házra gondoltunk, meg arra, hogy elegen vagyunk mi ketten, hogy tisztán tartsuk. Néha már azt hittük, hogy maga a ház nem hagyta, hogy házasságot kössünk, Irene minden különösebb ok nélkül elutasított két kérőt, ami pedig engem illet, María Esther meghalt, mielőtt még eljegyeztük volna egymást. Beléptünk a negyvenedik életévünkbe, azzal a ki nem mondott gondolattal, hogy a mi egyszerű és csöndes testvéri életközösségünk a dédszüleink megkezdette leszármazás szükségszerű berekesztése ott, abban a házban. Ott fogunk meghalni majd egy napon, s a ház sose látott, távoli unokafivérekre száll, akik majd lerombolják földig, hogy meggazdagodjanak a telekből meg a téglából; vagy jobb esetben mi magunk számoljuk föl méltányosan, amíg nem késő.
Irene az a fajta lány volt, aki arra született, hogy senkinek se legyen terhére. A délelőtti tennivalóin kívül azzal töltötte a nap hátralevő részét, hogy a hálószobája pamlagán üldögélt és kötögetett. Nem tudom, miért kötött annyit, én azt hiszem, a nők azért kötnek, mert remek ürügyet találnak benne a semmittevésre. Irene nem az a fajta nő volt, mindig szükséges holmikat kötött, trikót télire, nekem harisnyát, magának otthonkát és mellényt. Néha megkötött egy mellénykét, s aztán egy szempillantás alatt szétbontotta, mert valami nem tetszett neki rajta; mulatságos volt nézni a kosárban göndörödő gyapjútömeget, mely sehogy sem akarta elveszíteni néhány órán át viselt formáját. Szombatonként én mentem be a belvárosba fonalat venni neki; Irene megbízott az ízlésemben, tetszettek neki a színeim, sohasem kellett visszavinnem a gombolyagokat. Én felhasználtam ezeket a kiruccanásokat, és végigjártam a könyvesboltokat is, új francia könyvek után érdeklődtem. Persze mindig hasztalanul: 1939 óta semmi említésre méltó sem érkezett Argentínába. De a házról akarok beszélni, a házról és Irenéről, mert én nem vagyok fontos. Felteszem magamnak a kérdést, mit csinált volna Irene a kötés nélkül. Az ember újraolvashat egy könyvet, de ha egy pulóver elkészült, nem lehet botrány nélkül újrakötni. Egyik nap megláttam, hogy az eukaliptuszfa komód alsó fiókja tele van fehér, zöld és lila fejkendőkkel. Naftalin volt köztük, oszlopba rakva álltak, mint egy rövidáru-kereskedésben; nem volt bátorságom megkérdezni Irenétől, hogy mi a szándéka velük. Nem volt rá szükségünk, hogy kenyeret keressünk, a pénz minden hónapban pontosan megérkezett vidékről, és az összeg egyre növekedett. Irenét azonban csupán a kötés szórakoztatta, csodálatos ügyességről tett tanúbizonyságot, és én órákig elnéztem a kezét, amely olyan volt, mint egy-egy ezüstös sündisznó, ide-oda jártak a kötőtűk, s a földön egy vagy két kosár állt, amelyekben szünet nélkül mozogtak a gombolyagok. Szép volt.

     Hogyne emlékeznék a ház beosztására. Az ebédlő, egy gobelinekkel teli szoba, a könyvtárszoba és három hálószoba esett a legeldugottabb részre, amely a Rodríguez Peńa utca felé nézett. Csak egy tömör tölgyfa ajtóval zárható folyosó választotta el azt a részt az elülső szárnytól, ahol a fürdőszoba, a konyha, a mi hálószobáink és középen a nappali volt, ahová a hálószobák és a folyosó nyíltak. Egy majolikacsempés tornácon át lehetett bemenni a házba, a szélfogó a nappaliba nyílott. Úgyhogy az ember bement a tornácon, kinyitotta a szélfogót, és a nappaliba lépett; oldalt nyíltak a mi hálószobáink ajtói, szemben meg a folyosó, amely az eldugottabb részhez vezetett; a folyosón továbbhaladva átment az ember a tölgyfa ajtón, és azon túl a ház másik oldala kezdődött, vagy el lehetett fordulni balra, pontosan az ajtó előtt, és továbbmenni egy keskeny folyosón, amely a konyhába meg a fürdőszobába vezetett. Csak akkor vette észre az ember, hogy milyen nagy az a ház, ha nyitva volt az ajtó; ha meg zárva volt, akkor olyan lakás benyomását keltette, amilyeneket mostanában építenek, alig lehet megfordulni bennük. Irene meg én mindig a ház innenső felén laktunk, jóformán sohasem mentünk a tölgyfa ajtón túlra, csak takarítani, mert hihetetlen, hogy mennyi por gyűlik fel a bútorokon. Lehet, hogy Buenos Aires tiszta város, de az csak a lakóinak köszönhető. Túlságosan sok por van a levegőben, és ha szélroham támad, mindjárt tapintható lesz a por a konzolok márványán és a makramé asztalterítők rombuszai közt; elég nehéz tollseprűvel rendesen leporolgatni, felszáll és a levegőben lebeg, de egy pillanat múlva ismét leülepszik a bútorokra meg a zongorákra.

      Mindig tisztán fogok emlékezni rá, mert egyszerűen és dibdáb körülményektől mentesen esett meg a dolog. Irene éppen kötött a szobájában, este nyolc óra volt, és hirtelen eszembe jutott, hogy felteszem a tűzre a mate-teás kannát. Végigmentem a folyosón, egész a félig nyitott tölgyfa ajtóig, s ott befordultam a konyhához vezető kanyarba, amikor neszt hallottam az ebédlőből vagy a könyvtárszobából. Bizonytalanul és tompán hallatszott a zörej, mint amikor egy szék felborul a szőnyegen, vagy egy elfojtott beszélgetés sustorgása hallik. Ugyanakkor vagy egy pillanat múlva meg is hallottam a suttogást, a folyosó végén, mely azoktól a szobáktól egészen az ajtóig húzódott. Az ajtóhoz ugrottam, mielőtt még késő lenne, nekitámaszkodtam, és hirtelen bezártam; szerencsére a mi oldalunkról volt betéve a kulcs, s azonkívül a nagy reteszt is rátoltam, hogy biztosabb legyen.

Kimentem a konyhába, megmelegítettem a teáskannát, s amikor visszatértem a tálcával, azt mondtam Irenének:
– Be kellett zárnom a folyosó ajtaját. Elfoglalták a hátsó traktust.
Leejtette a kötést, és rám nézett azzal a komoly, fáradt szemével.
– Biztos vagy benne?
Bólintottam.
– Hát akkor – mondta, és újra felvette a kötőtűket – ezentúl ezen az oldalon kell laknunk.
Én nagy figyelemmel készítgettem a mate-teát, de ő még egy darabig nem kezdte el újra a munkáját. Emlékszem, akkor egy szürke mellényt kötött; szerettem azt a mellényt.
     Az első napokban keserves volt a dolog, mert mindketten rengeteg holmit hagytunk az elfoglalt részben, olyasmiket, amiket szerettünk. A francia könyveim például mind a könyvtárszobában maradtak. Irene különösképpen néhány terítőt meg egy pár papucsot sajnált, ami télen nagyon jól melegítette a lábát. Én a borókapipámért sopánkodtam, és azt hiszem, hogy Irenének egy üveg régi évjáratú Hesperidináért is nagyon fájt a szíve. Gyakran zártuk be csalódottan valamelyik komód fiókját (de ez csak az első napokban fordult elő), és szomorúan néztünk egymásra.
– Nincs itt.
És ezzel megint több lett eggyel mindaz, amit a ház túlsó felén elvesztettünk.
De hasznunk is volt a dologból. Annyira leegyszerűsödött a takarítás, hogy, még ha jó későn keltünk is fel, például fél tízkor, még el sem ütötte a tizenegyet, mi már ölbe tett kézzel üldögéltünk. Irene lassan megszokta, hogy kijön velem a konyhába, és segít ebédet készíteni. Alapos megfontolás után úgy döntöttünk, hogy amíg én megcsinálom az ebédet, Irene hideget készít estére. Örültünk a dolognak, mert kellemetlen volt alkonyatkor kijönni a hálószobából és nekiállni főzni. Most beértük az Irene hálószobájában álló asztallal meg a hideg vacsorával.
Irene boldog volt, mert több ideje maradt kötni. Én egy kicsit le voltam törve a könyveim miatt, de hogy el ne szomorítsam a húgomat, nekiláttam rendezgetni a papa bélyeggyűjteményét, és ez arra jó volt, hogy agyonüssem vele az időt. Nagyon jól eltöltöttük az időnket, mindegyikünk a maga dolgát tette, és szinte mindig Irene hálószobájában tanyáztunk, az volt a kényelmesebb helyiség. Irene néha megszólalt:
– Nézd meg ezt a kötésmintát, most jutott eszembe. Nem olyan, mint egy lóhere?
Kis idő múlva én tettem eléje egy apró papírnégyzetet, hogy felhívjam a figyelmét Eupen és Malmédy valamelyik ritka bélyegére. Jól megvoltunk, és lassanként kezdtünk nem gondolkozni. Gondolkozás nélkül is lehet élni.

       Amikor álmában beszélt Irene, én azonnal felébredtem. Sohasem tudtam megszokni azt a szoborhoz vagy papagájhoz illő hangot, amely az álomból, nem pedig a torok mélyéről jön. Irene azt mondta, hogy álmomban nagyokat rúgok, amitől néha leröpül rólam a paplan. A hálószobáink közt ott volt ugyan a nappali, de éjszaka mindent meg lehetett hallani a házban. Hallottuk egymás lélegzését, köhögését, előre megéreztük az olvasólámpához tartó mozdulatot, kölcsönös és gyakori álmatlanságunkat.

      Ezt leszámítva, minden csöndes volt a házban. Nappal a háztartási neszek hallatszottak, a kötőtűk fémes súrlódása, a zizegés, amikor lapoztam a bélyegalbumban. A tölgyfa ajtó, azt hiszem, már mondtam, tömör volt. A konyhában és a fürdőszobában, amelyek az elfoglalt rész mellett voltak, hangosabban beszélgettünk, vagy Irene bölcsődalokat énekelt. Egy konyhában túl sok az edényzörgés meg az üvegcsörömpölés ahhoz, hogy más zajok is behallatsszanak. Nagyon ritkán engedtük meg ott a csöndet, de amikor visszamentünk a hálószobákba és a nappaliba, akkor elcsöndesedett és félhomályban maradt a ház, s ott lassabban is jártunk, hogy ne zavarjuk egymást. Azt hiszem, ezért volt az, hogy éjjel, amikor Irene beszélni kezdett álmában, azonnal felébredtem.


     Mintha csak ugyanazt mondanám el, kivéve a következményeket. Este megszomjaztam, és lefekvés előtt szóltam Irenének, hogy kimegyek a konyhába egy pohár vízért. A hálószobám ajtajából (ő kötött) neszt hallottam a konyháról; talán a konyhából vagy talán a fürdőszobából, mert a folyosó kanyarulata eltompította a hangot. Irene észrevette, hogy hirtelen megtorpanok, és szótlanul odajött mellém. Hallgattuk a neszeket, és tisztán hallottuk, hogy a tölgyfa ajtó innenső feléről hallatszanak, a konyhából vagy a fürdőszobából, vagy magáról a folyosóról, ahol a kanyarulat kezdődik, szinte mellőlünk.
Még csak egymásra se néztünk. Megragadtam Irene karját, és a szélfogóhoz futottam vele, hátra se fordultunk. A zajok erősebben, de mindvégig tompán hallatszottak a hátunk mögött. Egy mozdulattal bevágtam a szélfogót, s ott álltunk kint a tornácon. Most semmi sem hallatszott.
– Elfoglalták ezt a részt is – mondta Irene. A kötés lelógott a kezéből, a fonalak a szélfogóig vezettek, és ott eltűntek alatta. Amikor látta, hogy a gombolyagok a túloldalon maradtak, leejtette a kézimunkát, rá se nézett.
– El tudtál hozni valamit? – kérdeztem, teljesen feleslegesen.
– Nem, semmit.
Ott álltunk, leforrázva. Eszembe jutott a tizenötezer peso a hálószobám szekrényében. Most már késő.


      Mivel a karórám megmaradt, láttam, hogy este tizenegy óra van. Átöleltem Irene derekát (azt hiszem, sírt), és így ballagtunk ki az utcára. Mielőtt elmentünk, sajgó szívvel bezártam a kerti kaput, és bedobtam a kulcsot a csatornába. Nehogy valami szegény ördögnek még eszébe jusson lopni és bevenni magát a házba, épp ilyenkor, és most, hogy elfoglalták.”

Reklámok

Egy vélemény is számít és egy vélemény sem számít...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: