Botrányos Szolipszizmus 1. rész

2013.12.20. Kiemelt bejegyzés. Válaszom Szári Zsoltnak arra a költői kérdésére, ami ennek az írásnak(link) a végén hangzott el.

Érezted már, hogy valami hibádzik a világgal? Volt már részed olyan álomban, ami valóságosabbnak tűnt, mint az ébrenlét? Voltál már úgy, hogy csónakban ringatózva eljátszottál a gondolattal, hogy a körülötted levő dolgok csak díszletek és hogy te magad is valami egészen más vagy, mint aminek gondolod magad? Eszedbe jutott már az, hogy semmi sem az, aminek látszik és a létesülteken innen nem igazán beszélhetünk objektív valóságról? Gondoltál már arra, hogy minden betű és szó és fogalom és definíció és történelem és világirodalom és tudomány csak egy mesterségesen szőtt, mára már megkopott szőnyeg, amit csak arra találtak ki, hogy az ember talpa alatt legyen valami? Feltetted már magadnak a kérdést, hogy mi vagyok, még mielőtt eszedbe jutott volna, hogy ki vagy? Átfutott már az agyadon a gondolat, hogy az egész világ csak egy illúzió, egy varázslat és hogy, “mint mindenki más te is rabságban születtél az elméd börtönében?” Ha érezted, ha volt már részed, ha voltál már úgy, ha eszedbe jutott, ha gondoltál már rá, ha átfutott már az agyadon, akkor várlak a folytatásban. Ha nem futott volna át, akkor is várlak, mert így legalább átfuttatjuk.

Kommentálásra lehetőség nincs!

Ezzel a bejegyzéssel már régóta adós vagyok, mert már számtalanszor utaltam rá, igaz finoman, de még sosem neveztem nevén a gyermeket, mert féltem, hogy sokan félreértenének, vagy csak egyszerűen megmosolyognák. Nos az elmúlt pár hónapot a tradicionalista írok és gondolkodók “társaságában” volt szerencsém eltölteni és többek között arra a következtetésre jutottam, hogy nem lehet úgy a Tradicionális Metafizika témakörébe elmerülni és nem lehet úgy többek között Hamvast olvasni, hogy ne vegyük alaposan górcső alá a szolipszizmus “abszurd, kegyetlenül irónikus és már-már tabunak számító témakörét”, aminek hallatán a tudomány képviselői és az anyagba döngölt emberek menten a homokba dugják, vagy csak értetlenül csóválják a fejüket. Egy percre se feledjük Hamvas szavait: 

“Ez a világrendben levő irtózatos irónia: hagyja, hogy a dolgok és az emberek azok legyenek, amik, és mindenki azt a sorsot élje, amit választ. Nem figyelmeztet és nem javít. Súlyosabbat tesz: meghagy mindenkit abban a helyzetben, amelyben nem veszi észre, mikor tűnik el lába alól a talaj. Az ember nem a hiúságban bukik meg, hanem a maga iránt elfoglalt álláspont valódiságában.“

A továbbiakban egy kicsit elringatózunk a szolipszizmus óceánján és többek között tudományos érvek segítségével próbáljuk meg kihúzni a tudomány lábai alól(paradox módon) azt a bizonyos rongyosra koptatott szőnyeget. Tartsatok velem!

Kezdés gyanánt jöjjön egy kis diavetítés…

A szolipszizmus a latin „solus” (egyedül) és „ipse” (magam) szavakból képzett kifejezés, melynek szó szerinti jelentése: csak én magam. Sajnos az izmus is odakerült a végére, de ne felejtsük el, hogy a modern nyugati ember már-már szinte betegesen ragaszkodik az izmusok adta szilárdnak hitt kapaszkodókhoz. Egyébként keleten a szolipszizmuson alapuló létszemlélet a mai napig természetesnek mondható, míg nyugaton esztelenségnek és tabunak számít még a felemlegetése is.

A fenti ábra a materialista világnézetet hivatott szemléltetni. A világ, az anyag tőlem függetlenül létezik. Mivelhogy jelen blog eredetileg egy horgászblognak indult, ezért hadd éljek néhány nagyon nyers, de talán érthető példával. Tehát a világ és benne az anyag tőlem teljesen függetlenül létezik. Tehát van. És minél szilárdabb és megfoghatóbb és súlyosabb és nagyobb annál inkább van. Mondhatni annál jobban van. Egy 80 kilós harcsa sokkal jobban van, mint egy ebihal, vagy, mint egy papucsállatka. Pl. egy buborék közel sem létezhet annyira egy materiális beállítottságú ember számára, mint mondjuk egy 25 kilós súlyzó, vagy egy bogrács birkapörkölt. A buborék ugyanis egy alig érzékelhető tünemény, amit jobb esetben csak a szemünkkel vagyunk képesek érzékelni, míg az edzőterembe csurom vizes lesz a ruhánk egy negyed mázsás súly alatt. A buborékkal szemben a súlyzót már tapintjuk is, sőt néha úgy érezzük, hogy szinte megszakadunk az anyaga, a mátere, máltere alatt, tehát a súlyzó általános értelembe vett létezését kétségbe vonni nem ildomos. Főleg nem egy olyan edzőteremben, ahová az emberek többsége azért jár, hogy még nagyobbra nőjjön, tehát még inkább legyen. 

“A materializmus tehát az embernek azt a természetes meggyőződését önti formába, amely csak a reális világot fogadja el egyetlen valóságos világnak és tagadja, hogy e világon kívül létezne egy sohasem észlelt szellemi lény.”

A következő kép már a szolipszizmus létszemléletét hivatott ábrázolni, ahol nem én vagyok a világba ágyazva, hanem pont fordítva, a világ van bennem. A kifejezés arra utal, hogy az egyedüli valóságos lét önnön létem, minden más lét ennek a létnek a függvénye, mivel közvetlen tudással csak önmagunkról rendelkezünk, vagyis önnön létünk az öntudat bizonyosságában megalapozott, míg minden más lét és létező ebben a tudatban és ennek a tudatnak a számára adódik, nem csak így-létében, de meglétében is ennek a tudatnak a függvénye. Még mielőtt hangosan felnevetne a kedves Olvasó mindenképpen szeretném megjegyezni, hogy a szolipszizmus adja az alapját az összes nagy ősi világvallásnak és tradíciónak, aminek azok a fránya “nagyon régiek” még tisztán a tudatában voltak. Mára viszont elmondhatjuk, hogy “nincs más, ami távolabb állna a modern embertől, mint a szolipszizmus.” 

“Ezen, a szolipszizmust gyökereiben érintő spirituális realizációkat, illetve  a  Tiszta Én-Önmaga, az én, az Én, és a nem-Én kérdéskörét, a különböző tradíciók egyetemes doktrínája elképesztő intenzitással, és rendkívüli mélységben fejti ki, gyakorlatilag tértől és időtől függetlenül, mindenhol mindig ugyanúgy, legyen szó az Upanisadokról, a Rig-Védáról, a Bhagavad-Gítáról, Buddha beszédeiről, az antik filozófiáról, az Evangéliumokról vagy a Koránról, nem is beszélve az archaikus kultúrák eddig feltárt és megismert tanairól, vagy akár a helyesen értett pszichológiáról, neurológiáról.” 

Ennyi talán bevezetésnek elég is. Még mielőtt továbbindulnánk, lazítás gyanánt tekintsük meg Platón egyik példabeszédének vászonra vitt feldolgozását.

“Elektronikus jelekből álló Univerzum 

Környező világunkról alkotott minden tudásunk öt érzékszervünk közvetítésével jut el hozzánk. Ez azt jelenti, hogy az általunk ismert világ az, amit szemünkkel látunk, kezünkkel megtapintunk, orrunkkal megszagolunk, nyelvünkkel megízlelünk, fülünkkel pedig hallunk. Mivel születésünktől fogva ezektől az érzékszervektől függünk, soha nem is gondoltunk arra, hogy a “külvilág” más is lehet, mint amit mi érzékelünk. Jóllehet, ma már számos tudományág kutatásai teljesen mást nézeteket vallanak és komoly kétségeket támasztanak bennünk érzékeink és az általunk tapasztalt világ felől.

Frederick Vester így fejezi ki, mi a tudomány álláspontja ezzel a kérdéssel kapcsolatban:Ez az új koncepció a következő eredményre jutott: az, amit mi “külvilágként” érzékelünk nem más, mint elektronikus jelek leképződése az agyban. Egy alma piros színe, egy deszka keménysége, sőt, az Ön édesanyja, édesapja, családja, minden tulajdona, háza, munkahelye és ennek a könyvnek a sorai is csakis és kizárólag egy az Ön agyában létrejövő elektronikus jelhalmaz. Úgy tűnik, tudományos bizonyítást nyernek azoknak a gondolkodóknak a nézetei, akik azt mondják, ‘az ember egy látomás. Minden élő halandó és látszólagos, ez az Univerzum pedig egy árnyékkép.

A híres filozófus, George Berkeley a következő magyarázatot adja erre a meglepő valóságra: Mivel látjuk és megérintjük a tárgyakat, azt hisszük, hogy léteznek, jóllehet benyomásaink csupán gondolati szinten vannak jelen az elménkben. Vagyis a tárgyak, amiket érzékszerveinkkel felfogunk, nem mások, mint gondolatok, és mint olyanok, szükségszerűen az elménkben találhatóak, nem másutt. Ha pedig mindez csak az elmében él, tévedünk, ha azt képzeljük, hogy az Univerzum és a dolgok az elmén kívül léteznek. Vagyis semmi nem létezik a mi elménken kívül abból, ami minket körülvesz.

Ahhoz, hogy pontosan megvizsgálhassuk ezt a kérdést, először is vegyük szemügyre érzékszerveinket, amelyek eljuttatják hozzánk az információkat…

Hogyan látunk, hogyan hallunk és hogyan ízlelünk?

A látás, mint olyan, meglehetősen bonyolult folyamat és a következő lépésekben megy végbe: bármilyen tárgyról legyen szó, a látás folyamata közben először is a tárgy által visszavert fénynyalábok (fotonok) megtörnek a szemgolyó előtt található szemlencsén, majd fordított képként a szemgolyó mögötti retinára vetődnek. A látottakat az itt elhelyezkedő sejtek elektronikus jelekké alakítják, majd az idegek segítségével az agy hátsó részébe, a látóközpont nevű kicsiny helyre továbbítják. Újabb műveletek sorozata folytán ezek a jelek képként jelennek meg az agynak ebben a központjában. Vagyis a látás maga valójában az agy egy parányi, hátsó, koromsötét helyén valósul meg, ahová semmilyen módon nem hatol be a fény.

Minden kép, ami életünk során elénk tárul, egy néhány cm3-nyi látóközpontban jön létre. Ezek a sorok is, amit Ön éppen olvas, a végtelen táj is, amit a horizont felé pillantva látunk, ezen a kicsiny helyen képződnek. S közben van még egy dolog, amit nem szabad elfelejtenünk: ahogyan azt már megállapítottuk, a koponyába nem jut el a fény, vagyis az agy belseje koromsötét. Következésképpen az agy soha nem tud kapcsolatba lépni a fénnyel magával. Vizsgáljuk most meg még egyszer figyelmesen ezt az információt, amit általában mindenki jól ismer. Amikor az ember azt mondja, “látok”, tulajdonképpen a szeme által felfogott ingerek nyomán létrejövő elektronikus jelek “eredményét” látja az agyban. Vagyis miközben azt mondjuk, “látok”, gyakorlatilag agyunk elektronikus jeleit kísérjük figyelemmel.

Nézzünk egy példát erre az érdekes helyzetre. Képzeljük el, hogy egy gyertya van előttünk. Szemben ülünk vele és hosszasan szemléljük. Ám ez idő alatt agyunk a gyertya fényének lényegével (a fénnyel magával) egyáltalán nem lép kapcsolatba. Koponyánk és agyunk belsejében akkor is teljes a sötétség, amikor mi a gyertyafényre szegezzük tekintetünket. Agyunk sötétjében egy fényes, ragyogó és színekkel teli világot szemlélünk.

R.L. Gregory így beszél a látásban rejlő csodáról, amit mi oly természetesnek veszünk:

A látás számunkra olyannyira megszokott dolog, hogy bizony nagy képzelőerő szükségeltetik annak észrevételéhez, hogy vannak itt még megoldatlan kérdések. Ne feledjék a következőt: szemünk apró, fejjel lefelé fordított képeket érzékel, mi pedig ezeket szilárd tárgyakként látjuk környezetünkben. A tárgyi világot a retinán keletkező jelek végeredményeként érzékeljük és ez tulajdonképpen nem más, mint egy csoda.

Ugyanez érvényes a többi érzékszervre is. A hang, a tapintás, az ízlelés és az illat mind egy-egy elektronikus jel formájában jut el az agyba, ahol a megfelelő központokban benyomásként jelentkezik.

A hallás ugyanígy zajlik: A külső fül a fülkagyló segítségével összegyűjti a hanghullámokat és a középfülbe juttatja. A középfül ezeket a hangrezgéseket felerősítve a belső fülbe vezeti, a belső fül pedig a rezgéseket elektronikus jelekké alakítja tovább az agynak. Akárcsak a látás, a hallás is az agyban történik, a hallóközpontban megy végbe. És ahogyan a fény nem jut be a koponyába, úgy a hang sem ér el oda. Következésképpen bármilyen zajos is a külvilág, az agy belsejében síri csend uralkodik.

Ennek ellenére az agy a legélesebben érzékeli a hangokat. Egy egészséges ember füle mindenféle sistergés vagy sercegés nélkül mindent meghall. Agyunkban, ahol teljes csend uralkodik, egy széles frekvenciasávon belüli minden hangot érzékelünk. Halljuk a zenekar szimfóniáját, halljuk egy zsúfolt hely minden zaját, a falevél susogását és a jet repülőgépek zúgását is. Ha azonban mindeközben egy érzékeny műszerrel megmérnénk agyunkban a hang szintjét, azt tapasztalnánk, hogy odabent mély csend honol.

Az illatok érzékelése szintén ehhez hasonló. A vanília vagy a rózsa illatát alkotó molekulákat a levegő szállítja el az orr epitelium nevű részéhez. Itt apró, rezgő szőröcskék találhatók, bennük pedig érzékelők. Az illatmolekulák ezekkel az érzékelőkkel lépnek kapcsolatba. E kölcsönhatás eredményeképpen elektronikus jelek képződnek és jutnak az agyba, amelyeket mi illatként fogunk fel. Végeredményben, az általunk kellemesnek vagy kellemetlennek tartott illatok nem mások, mint ezeknek a molekuláknak a kölcsönhatásából származó elektronikus jelek, amelyeket agyunk érzékel. Egy parfüm vagy egy virág illatát, a kedvenc ételünket, a tenger illatát, vagy bármilyen más kedves illatot az agyunkal érzékelünk, mint ahogyan azokat a szagokat is, amelyeket kellemetlennek találunk. Az illatmolekulák maguk azonban soha nem jutnak el az agyunkig. Akárcsak a hangnál és a látványnál, itt is az elektronikus jelek azok, amelyek elérik az agyat. Vagyis minden illat, amit születésünk óta a külvilág tárgyainak tulajdonítunk, szaglószervünk által felfogott elektronikus jelek sokasága.

Hasonlóképpen, az ember nyelvének elülső részén négy különböző kémiai érzékelő található, melyek a sós, az édes, a savanyú illetve a csípős ízeket érzékelik. Ízlelőbimbóink kémiai reakciók sorozata után ezeket az érzeteket elektronikus jelekké formálják és továbbítják az agynak. Az egy pedig ízként észleli ezeket a jeleket. Amikor egy csokoládét vagy kedvenc gyümölcseink egyikét majszoljuk, az íz, amit érzünk, az agyunk által dekódolt elektronikus jelekből származik. A külső tárgyhoz pedig soha nem juthatunk el; a csokoládét magát nem láthatjuk, nem szagolhatjuk és nem ízlelhetjük meg. Példa erre az, hogy ha elvágnánk az agyba vezető ízlelőket, semminek az aromája nem jutna el az agyunkba, vagyis teljesen elveszítenénk az ízek érzetét.

Ezen a ponton a következő tény is egyértelművé válik: egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy egy íz, amit mi valamilyennek érzünk egy étel megkóstolásakor, vagy egy hang, amit mi valamilyennek hallunk, a másik ember számára is ugyanolyan. Ezzel kapcsolatban Lincoln Barnett így vélekedik: Senki nem tudhatja, hogy a piros, amit lát, ugyanaz a piros-e, mint amit a másik ember érzékel, vagy a dó, amit hall, ugyanaz a dó-e, mint amit a másik ember hall.

Nem kérdezhetünk rá és nem tudjuk megvizsgálni, hogy a citrom valóban létezik-e, illetve hogy milyen folyamat eredményeképpen létezik. A citrom nem más, mint nyelv által érzékelhető íz, orr által érezhető illat, illetve szemmel látható szín és forma. És csakis ezen tulajdonságok lehetnek egy tudományos kutatás vagy tudományos nézet vizsgálódásának tárgyai. A tudomány soha nem ismerheti meg a tárgyi világot. Ami a tapintásunkat illeti, nincsen semmi különbség. Amikor megérintünk egy tárgyat, a bőr érzőidegeinek segítségével jutnak el az agyba azok az információk, amelyek segíteni fognak a külvilág illetve az adott tárgy felismerésében. A tapintás érzete az agyunkban jön létre. Nem az ujjbegyben vagy a bőrben keletkezik, mint ahogyan sokan gondolják, hanem az agy úgynevezett tapintó-központjában. A tárgyak felől érkező elektronikus jeleket agyunk átértékeli s ennek eredményeképpen különféle benyomásaink alakulnak ki: szilárdságot, puhaságot, meleget vagy hideget érzékelünk. Ezek a tulajdonságok határozzák meg a tárgyakat. Sőt, a tárgyak beazonosításához szükséges mindenféle részletre is ezen jelek segítségével teszünk szert. Neves filozófusok, mint például B. Russel vagy L. Wittgeinstein így vélekednek erről a fontos igazságról:

Vagyis lehetetlen eljutnunk az anyagi világhoz. Minden tárgy, amivel kapcsolatba kerülünk, valójában olyan benyomások együttese, mint a látás, a hallás és a tapintás. Agyunk, amely az érzékelőközpontok információit értékeli, életünk során nem a rajtunk kívüli anyaggal “magával”, hanem annak agyunkban képződő másolataival áll kapcsolatban. Mi pedig tévedünk, ha ezekről a másolatokról azt gondoljuk, hogy rajtunk kívül létező valóságos anyag.

Agyunk belsejében, ahol teljes a sötétség, egy színekkel teli világot szemlélünk, mintha egy sötét szoba ablakából kitekintve egy színpompás kertet látnánk.

Az agyunkban képződő külvilág

A fizikai tények, amelyekről eddig beszéltünk, vitathatatlan eredményre juttattak bennünket: a dolgok, amiket látunk, tapintunk, hallunk, s amelyeknek az “anyag”, “világ”, “Univerzum” neveket adjuk, csakis és kizárólag agyunkban képződő elektronikus jelek. Mi sohasem juthatunk el az agyunkon kívül létező anyag lényegéhez. Csak azt látjuk, halljuk és ízleljük, ami a külvilágról agyunkban leképződik.

Például aki gyümölcsöt eszik, valójában nem magával a gyümölccsel lép kontaktusba, hanem a benyomással, amit a gyümölcs az agyban létrehoz. Amit mi “gyümölcsnek” nevezünk, az az agyban képződő, a gyümölcs formájához, ízéhez, illatához és szilárd halmazállapotához tartozó elektronikus jelek összessége. Ha az agyba tartó látóidegeket elvágnánk, a gyümölcs képe is egy szempillantás alatt eltűnne. Vagy ha megszakadna a kapcsolat az orrban található érzékelők és az agyba tartó idegek között, véglegesen megszűnne az illatok érzékelése.  Hiszen a gyümölcs nem más, mint az agy által értékelt néhány elektronikus jel.

Hiszen a “külvilág”, amit benyomásaink alapján megismertünk, valójában nem más, mint az agyunkba futó “elektronikus jelek összessége”. Agyunk egész életünk során ezeket a kódokat fejti meg, ezeket értékeli. Mi pedig úgy éljük le életünket, hogy azt hisszük, ez maga a “külső” anyag és észre sem vesszük, hogy tévedünk. Tévedünk, hiszen az anyaghoz, az anyag lényegéhez soha nem juthatunk el.

A jeleket, amiket mi “külvilágnak” hiszünk, az agyunk értelmezi. Nézzük például a hallást. A fülünk érzékelte hanghullámokat agyunk értelmezi és fordítja le szimfóniává. Vagyis a zene nem más, mint benyomás, ami az agyban képződik. Amikor pedig a színeket érzékeljük, valójában az történik, hogy szemünkhöz különböző hosszúságú fényhullámok jutnak el, melyeket ugyancsak az agy színekké alakít.

A “külvilágban” nincsenek színek. Sem az alma nem piros, sem az ég nem kék, sem pedig a fák nem zöldek. Ezek a dolgok csak azért olyanok, amilyenek, mert így érzékeljük őket. A “külvilág” teljeséggel az érzékelőtől függ.

Ami a szemet illeti, ha a retinában valami zavar lép fel, az színvakságot eredményez. Van, aki a kéket zöldnek, van, aki a pirosat kéknek látja, és van, aki a színeket a szürke különböző árnyalataiként érzékeli. Ezek után nem fontos, hogy a külső tárgy színes-e vagy sem.

A neves gondolkodó, Berkeley is felhívja a figyelmet erre a tényre:

Kezdetben az emberek azt hitték, hogy a színek, az illatok “valóságosak”. Később azonban megdőltek az effajta nézetek és az emberek rájöttek, hogy ezek a dolgok az érzékelés által léteznek. 

Következésképpen, mi nem azért látjuk színesnek a tárgyakat, mert azok színesek vagy mert külső anyagi valóságuk van. Minden tulajdonság, amivel a létezőket felruházzuk, bennünk van és nem a “külvilágban”.

Hogy állíthatjuk akkor, hogy pontosan ismerjük a “külvilágot”?

A “kinti világ” léte feltétel?

Egészen eddig a “külvilágról” illetve arról a világról esett szó, amelyet látunk, és amelyről agyunk tudomást szerez. Ám mivel soha nem juthatunk el a “külvilághoz”, honnan tudhatjuk, hogy valóban létezik-e?

Természetesen nem tudhatjuk. Sőt, mivel minden tárgy csak az elménkben létező benyomások összessége, az egyetlen világ, amit láthatunk, az a benyomások világa. Az egyetlen világ, amit ismerünk, elménkben létezik, ott ölt alakot, ott kap hangot és ott nyer színeket. Röviden, olyan világ, amely az elménkben jön létre, s az egyetlen világ, amelynek létében bizonyosak lehetünk. Azt pedig soha nem tudjuk bebizonyítani, hogy van-e anyagi megfelelője a képsoroknak, amelyeket agyunkban végignézünk. Az is lehetséges, hogy ezek a benyomások egy “mesterséges” forrástól származnak.

Ezt a következő példával szemléltethetjük:

Először képzeljük azt, hogy agyunkat kiveszik a testünkből és egy üvegedényben mesterségesen életben tartják. Helyezzünk mellé egy számítógépet, amely képes mindenféle elektronikus jel létrehozására. Aztán mesterségesen hozzunk létre és mentsünk el ebben a számítógépben mindenféle környezetet, s az ezekhez tartozó képet, hangot, illatot. Kössük a gép elektronikus vezetékeit az agy érzékelő központjaihoz és adjuk át az agynak az elmentett információt. Az Ön agya (vagy más szóval “Ön”), ezeket a jeleket felfogva, a jeleknek megfelelő környezetet fog látni és megélni.

Mondjuk, hogy ezzel a számítógéppel az Ön saját külsejéhez tartozó információkat is tudunk továbbítani. Ha például mindazokat az elektronikus jeleket továbbítjuk az Ön agyába, amit Ön egy asztalnál ülve lát, hall és tapint, az Ön agya azt fogja hinni, hogy Ön egy irodájában ülő üzletember. Ameddig a számítógép által közvetített ingerek tartanak, addig a képzeletbeli élet is tart. Arra pedig, hogy pusztán egy agyról van szó, Ön semmilyen módon nem fog tudni rájönni. Mert elég az agy megfelelő központjaiba a megfelelő ingereket szolgáltatni ahhoz, hogy abban létrejöjjön egy világ. Ezek az ingerek érkezhetnek valamilyen mesterséges forrásból, például egy felvevő készülékből vagy lehet valami más eredetük.

“Ami a tapintást illeti, ha megérintünk egy asztalt, az tulajdonképpen az ujjaink hegyénél található elektronok és protonok által keltett elektronikus inger. Ez a modern fizika szerint, az asztalt felépítő elektronok és protonok közelségéből adódik. Ha ujjunk hegyénél ugyanezt a hatást más módon váltanánk ki, az ugyanezt a benyomást keltené, habár semmiféle asztal nem lenne előttünk.” Bertrand Russell

Nagyon könnyű csapdába esni és valósnak vélni a benyomásokat, amelyeknek amúgy nincs is anyagi megfelelője. Ezt voltaképpen álmunkban gyakorta átéljük. Az álom során a helyzetek, az emberek, a tárgyak és a környezet is pontosan olyanok, mint a valóság. De egyik sem több egy-egy benyomásnál. Az álom és a “valóságos világ” között pedig alapjában véve nincsen különbség; mindkettőnek az elménk ad otthont.

Ki az érzékelő? 

Ahogyan eddig már világossá vált, kétségtelen, hogy az anyagi világ, amelyben élünk és amit “külvilágnak” nevezünk, csak az agyunkban létezik. Itt bukkan fel azonban az igazán fontos kérdés: ha minden anyagi létező valójában csak egy-egy benyomás, akkor az agyunk micsoda? Ha a karunk, a lábunk, vagy bármilyen más tárgy az anyagi világból csak benyomás, akkor az agyunk is, akárcsak a többi anyag, benyomás kell, hogy legyen.

Ezt a kérdést jobban megvilágítja egy álommal kapcsolatos példa. Annak megfelelően, amiről eddig szó volt, képzeljük el, hogy álmodunk. Az álomban álombeli testünk van, álombeli karunk, álombeli törzsünk, álombeli szemünk és álombeli agyunk. Ha valaki álmunkban azt kérdezné: “hol látsz? “, azt válaszolnánk: “az agyamban látok”. Holott előttünk semmiféle agy nincsen. Csak egy álombeli test, egy álombeli koponya és egy álombeli agy. Az erő pedig, aki az Ön álmát látja, nem az álombeli agy, hanem egy olyan lény, amely azon “túl” van.

 

“Megnyilvánulatlan formámban ezt az egész univerzumot áthatom. Minden lény Bennem van, de Én nem vagyok bennük.” 

Tudjuk, hogy az álombeli illetve a valóságos életnek nevezett élet között nincsen semmiféle fizikai különbség. Márpedig ha valaki a valóságos életnek nevezett környezetben megkérdi tőlünk: “hol látsz? “, értelmetlen dolog azt válaszolni: “az agyamban”, mint ahogy azt a fenti példában tettük. Egyik esetben sem az agy, mint húsdarab az az erő, amely lát és érzékel. Ezidáig arról beszéltünk, hogy a külvilág egy másolatát nézzük az agyunkban. Az egyik fontos dolog, ami ebből következik az, hogy a külvilág lényegét teljes formájában soha nem ismerhetjük meg.

Egy másik, legalább ilyen fontos igazság az, hogy az “erő”, amely az agyunkban képződő világot figyeli, nem lehet az agy maga. Az agy olyan, mint egy számítógépmonitor-rendszer, amely feldolgozza a hozzá érkező adatokat és látvánnyá fordítja le őket. Ha azonban megfigyeljük, egyik számítógép sem figyeli saját magát. Nicsenek is tudatában annak, hogy léteznek.

Ha a tudatot keresve megvizsgáljuk az agyat, egy olyan anyag kerül elénk, amely fehérje illetve zsírmolekulákat tartalmaz, akárcsak a többi élő szervezet. Vagyis a húsdarabban, amit agynak nevezünk, nincsen semmi, ami a látottakat dekódolná és létrehozná a tudatot, vagyis, amely az “én”-nek nevezett dolgot megteremthetné.

“A következőről van szó: az ember könnyen mondja, hogy a szeme az, amely az agyban képeket hoz létre. Ám ezt jobb, ha elfelejtjük. Ha azt állítjuk, hogy a kép az ember agyában jön létre, ahhoz hogy ezt lássuk, egy belső szemre is szükségünk van. De ahhoz, hogy ennek a szemnek a képét láthassuk, egy további szemnek is kell ott lennie… Ez pedig végtelen számú szemet és képet feltételez. Ez pedig lehetetlen.”

És itt van az a pont, amelynél a materialisták, akik nem fogadnak el más létezőt az anyagon kívül, megakadnak: kié a “belső szem”, amely lát, a látottakat érzékeli aztán pedig reagál?

Az embereket már a görögök óta foglalkoztatja a “gépben lakó szellem”, a “kis emberben lévő kis ember” gondolata illetve ehhez hasonló elképzelések. Hol van az “én”, vagyis az a lény, aki az agyat használja? Ki az, aki a tudás lényegét birtokolja? Ahogyan Assisi Szent Ferenc is kijelentette: “Azt keressük, ki az, aki figyel.”

Szolipszizmus:

A solus ipse kifejezésből származik, melynek szó szerinti jelentése: csak én magam. A kifejezés arra utal, hogy az egyedüli valóságos lét önnön létem, minden más lét ennek a létnek a függvénye, mivel közvetlen tudással csak önmagunkról rendelkezünk, vagyis önnön létünk az öntudat bizonyosságában megalapozott, míg minden más lét és létező ebben a tudatban és ennek a tudatnak a számára adódik, nem csak így-létében, de meglétében is ennek a tudatnak a függvénye.

A 18. században G. Berkeley, ír püspök Locke filozófiájából kiindulva jutott arra a belátásra, hogy nem létezik az elmétől független valóság, vagyis nincs anyag. Anyagnak ugyanis a létezők szubsztanciáját (változatlan lényegét), helyesebben a testek tulajdonságainak szubsztrátumát, hordozóját nevezték. Locke szerint ez az ún. elsődleges tulajdonságokból „áll össze”. Berkeley abból indul ki, amit Locke a másodlagos tulajdonságokról állít, nevezetesen, hogy azok ideái nem felelnek semminek a dologban, vagyis a testek minőségei csak az őket észlelő elmében jönnek létre, és csak az észlelés által és fennállása alatt léteznek, észlelettől, elmétől függetlenül: semmik. Ha most azt vizsgáljuk, mennyiben más az elsődleges tulajdonságok észlelése, vagy hogy lehetséges-e ezt a megkülönböztetést magában az észlelésben végre hajtani, akkor egyfelől azt találjuk, hogy az elsődleges tulajdonságok is észleltként vannak meg a dolgokban: semmi olyat, ami az észlelésen kívül még lenne a dologban (anyag, szubsztrátum), nem találunk, és a dolog minden tulajdonságáról az észlelésben szerzünk tudomást; másfelől pedig, hogy lehetetlen önmagában csak az egyik vagy a másik fajta tulajdonságokat észlelni: egyszerre észleljük a testek alakját (elsődleges) és a színét (másodlagos), sem szín nélküli alakot, sem alak nélküli színt észlelünk egy testen. Márpedig, ha az észlelt-volt egyben azt is jelenti, hogy valami csak az elmében létezik, és az elsődlegese tulajdonságok is észleleti tulajdonságok, ugyanakkor ők alkotják a dolgok valóságos létét, akkor joggal állíthatjuk, hogy a dolgok meglétének feltétele az észleltség. Esse est percipi est – létezni annyi, mint észleltnek, észlelve lenni. Egy test létezése tehát az észlelt-voltában áll, az észlelés valamilyen elme képessége, ezáltal a testek létezése minden esetben valamely elmétől függ.

Teljes horderejében akkor érthető ez a tétel, ha megfordítjuk: ha valami nem (lehet) észlelet tárgya, az nem létezik. Fontos megjegyezni, hogy észlelésen Berkeley nem közvetlen, látási, érzéki észlelést ért csupán, hanem az elme előtt való megjelenést, így egyaránt észlelés a gondolkodás, az emlékezés és a képzelet minden olyan tevékenysége, melynek hatására valami megjelenik előtte. De mi történik a testekkel akkor, ha én nem észlelem őket? Először is, bármely elme észlelheti őket, mondjuk valamelyik másik ember. Ám ha egyetlen emberi elme sem észlel valamit – például egy felfedezést megelőzően -, akkor is észleli azt a mindenütt jelenlévő, örökkévaló Elme, Isten. Végső soron a világ Isten elméjének korrelátuma. Abszurdnak tűnhet Berkeley álláspontja, miszerint nem létezik tudatfüggetlen, anyagi világ, de gondoljuk meg a következő kérdést: Mit nevezünk létezésnek? Hajlamosak lennénk valami abszolútat érteni létezésen.

Mintha Berkeley pontosan azt sugallná, hogy létezni csak egy elme számára való létet jelenthet. Egy elme számára való nem-lét jelentené magát a nem-létet, ha tehát valami egy elme számára nem jelenik meg, nem lehet észlelet, akkor azt nem-létezőnek, semminek kell tekinteni és nevezni. Ha most megvizsgálunk egy konkrét észlelést, mondjuk egy test látványát, akkor mindazt, amit észlelünk rajta, léte alkotóelemének tekinthetjük, amit pedig nem, azt a létéhez nem–tartozónak, nem létezőnek kell nevezni. Márpedig az anyagot hiába is keressük, hiszen annak, meghatározása szerint, valami olyannak kellene lenni, ami az észlelésen kívül, attól függetlenül létezik. Hogy adódhatna valami egy elme számára, anélkül, hogy egy elme számára adódna? A tudományos gondolkodás számára veszélyt jelent ez a koncepció, hiszen ha minden lét valamilyen (csak önnön létében bizonyos) elme, tudat vagy lélek függvénye, akkor nincs tudatfüggetlen, objektív, azaz anyagi világ, de nincs másik elme sem, ezáltal nem lehetséges közös világ sem. Ha nem létezik egy mindenki számára azonos, és önmagában álló objektív világ, akkor viszonypont nélkül marad az emberi megismerés, garancia nélkül a megismerés igazsága.

Kant megismerésről szóló fejtegetései óta azonban már elfogadottá vált az a nézet, hogy nem a megismerés alkalmazkodik a világhoz, hanem a világ a megismeréshez, hogy a tudás nem a dolgokra, hanem a megjelenési módjára vonatkozik (kopernikuszi fordulat, a priori formák). Ez nem jelenti az, hogy Kant követné Berkeley-t az anyagi világ létének tagadásában, azonban azáltal, hogy a magában való dolgot mint szükségképpen létező, ám megismerhetetlen határpontot tételezte, semmivel sem igazolta az anyagi világ létét. B. Russel egyik írásában már kimondottan arra törekszik, hogy szolipszisztikus alapra helyezze a fizikát, megmutatva, hogy a fizika entitásai (tér, anyag, test, idő, mozgás, állandóság és változás) olyan konstrukciók, melyeket érzéki adatokból (tehát elmebeli észleletekből) vezettünk le. A fizika összes törvénye ennek ellenére érvényben marad, hiszen ezek a jelenségekre vonatkoznak. Azt, hogy sem gondolataink, sem indulataink, sem képzeletünkben kialakított ideák nem léteznek az elmén kívül, bárki hajlandó elismerni. Az én szememben az sem kevésbé nyilvánvaló, hogy a különféle érzetek, vagyis az érzékekbe pecsételődő ideák, bárhogyan keveredjenek vagy kapcsolódjanak is egymással (azaz bármilyen objektumot alkossanak is), nem létezhetnek másként, mint az őket észlelő elmében. Erről, úgy gondolom, intuitív tudást szerezhet bárki, ha fontolóra veszi, mit is értünk a létezik kifejezésen, amikor érzékelhető dolgokra alkalmazzuk. Azt mondom, hogy az asztal, amelyen írok, létezik; azaz látom és tapintom, és ha kimennék a dolgozószobámból, azt kellene mondanom, hogy létezett, értve ezen, hogy ha dolgozószobámban lennék, észlelhetném, vagy hogy valamely más szellem éppen észleli. Volt valamilyen szag, tehát szagolták; volt egy hang, tehát hallották; volt egy szín vagy alak, tehát látás vagy tapintás útján észlelték.

Ez minden, amit az ilyen és hasonló kifejezéseken érthetek. Teljességgel felfoghatatlannak találom ugyanis, ha a nem gondolkodó dolgok abszolút létezéséről beszélnek, tekintet nélkül arra, hogy ezeket a dolgokat észlelte-e valaki. Lenni (esse) és észleltnek lenni (percipi) számunkra ugyanaz; és nem lehetséges, hogy az őket észlelő elméken vagy gondolkodó dolgokon kívül bármiféle létezéssel bírjanak. Egyik-másik igazság oly meghitt és nyilvánvaló az elme számára, hogy elég rányitni a szemünket, és máris meglátjuk. Szerintem ilyen fontos igazság az, hogy azok a dolgok amelyek az eget és a földet benépesítik egyszóval azok a testek, amelyek a világegyetem hatalmas rendszerét alkotják, nem állhatnak fenn egy elme nélkül, és létük abban áll, hogy észlelik vagy ismerik őket; következésképpen, ha én ténylegesen éppen nem észlelem őket, azaz nem léteznek az én elmémben vagy bármely más teremtett szellem elméjében, akkor vagy egyáltalán nem léteznek, vagy pedig valamely Örökkévaló Szellem elméjében állnak fenn. Teljességgel felfoghatatlan és az absztrakció minden képtelenségével terhes ugyanis az, ha bármi részüknek is egy szellemtől független létezést tulajdonítunk. Hogy minderről maga is meggyőződjék, az olvasónak csak el kell gondolkodnia és meg kell próbálnia gondolatban elválasztani egy érzéki dolog létét ennek a dolognak az észlelt lététől. Az elmondottakból következően nincs más szubsztancia mint a Szellem, vagyis az, ami észlel. (Berkeley: Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről) 

“A test csak egy habtaréj, buborékok az érzések, délibáb az érzékelés, az elméd csenevész fácska, a tudat: varázs káprázata.”

“Gondold meg és igyál! Örökké a világ sem áll; Eloszlik, mint a buborék, s marad, mi volt, a puszta lég. S marad, mi volt, a puszta lég.”

“Ami fent van, mint ami lent van, hogy beteljesítse az Egy csodáját.” 

“Mi csak álmodni tudjuk a tengert.”

“Érzékeink csak arra valók, hogy megmerítkezzenek a képzelet mámorában. Mámormérgezés.”

“Kezdetben az egész világ önmagam voltam.”

“Nincs más, ami távolabb állna a modern embertől, mint a szolipszizmus.”

Kedves Olvasó, akarom mondani észlelő. Idáig tartott a szolipszizmusról szóló bejegyzés első része, amit különböző forrásokból, teljesen önkényes sorrendben és módon válogattam össze. (Én az észlelt.) Valószínűsíthető, hogy a szöveget kísérő, túlnyomórészt szürrealista képek nem állnak szinkronban a tartalommal és mindenkit óva intenék attól, hogy túlzottan elmerüljön a vizuális kavalkád útvesztőjében. Akinek jelen írás felkeltette volna az érdeklődését, az bátran kezdjen el ez irányba kutakodni, mert még rengeteg jó értekezés látott napvilágot a szolipszizmus témakörével kapcsolatosan. Tisztában vagyok vele, hogy a fenti írás néha nagyon nyers és durva és talán torz képet ad valamiről, amiről még beszélni is nehéz úgy, hogy közben ne menjünk el a dolog lényege mellett, de talán valamiféle bevezetésnek, vagy első lépésnek elégséges lehet. Végezetül mindenképpen szeretném kihangsúlyozni, hogy a kíváncsi és óvatlan Olvasó, vagy észlelő megfelelő vezető hiányában egy-két szóból veszélyes vizeken találhatja magát, mert könnyen elragadhatják a ma oly divatos és hangzatos, a “new age” sodorvonalába tartozó irányzatok… Szóval érdemes kerülni mindent, ami lefelé, vagyis a tudat alá vinne, legyen az bármiféle hangzatos “cunciság”. Hogy kinek érdemes megfogni a kezét? Talán Guénon, Evola, Hamvas, Weöres és a magyar kortárs tradicionalisták megfelelő választások lehetnek. Hogy most akkor mi is a valóság? Nem tudom, de valószínű, hogy még egy mezopotámiai rabszolga is közelebb állt hozzá, mint a mai kor, szolidifikálódott “izmus tudósa”, aki azt hiszi mindent tud, miközben semmit sem ért. A valóság keresése amúgy nagyon magányos dolog…

Néhány film, mely közvetett, vagy közvetlen módon érinti a szolipszizmust:

Mátrix, Vanília Égbolt, A Bajusz, Brazil, Solaris, 13. emelet, Nyisd ki a szemed,

Felhasznált források: Mesetleg, Az evolúciós csalás, Szabadbölcsészet, Magyar Hüperión és magam az észlelő, akit talán észlelnek és akinek a személyéről korai lenne bármi biztosat mondani.

 

Jelen bejegyzés kommentálására nincsen lehetőség.