Julius Evola: Rivolta contro il mondo moderno

2013.02.20. Lázadás a Modern Világ Ellen, Revolt Against the Modern World

Az emberek, ha egy jó könyvet szeretnének ajánlani egymásnak, akkor általában a “majd meglátod, hogy nem fogod tudni lerakni” kifejezéssel szoktak élni. Julius Evola ez alól kivétel. A Lázadás a Modern Világ Ellen olyan jó, hogy szinte lehetetlen nem lerakni és bűn egycsapásra kiolvasni. A Lázadásban minden sarkon lehull valami az emberről és az út végén a merész olvasó anyaszült meztelenül találja magát, úgy hogy nemhogy szőnyeg, de “még talaj sem marad a talpa alatt”. Hamvas erre a műre csak ennyit mondana: “Biza nem cseresznyekompót…” Én személy szerint csak és kizárólag szuperlatívuszokban tudnék róla beszélni, de ennek ellenére sajnálom, hogy jópár témakör csak érintve lett benne.

A könyv(1979-es kiadás) terjedelme egyébként 470 oldalt tesz ki és igazi minőségi darabnak mondható. Sajnos már nehezen beszerezhető és nem egy helyen már több tízezer forintot kérnek érte. Persze ne feledjük, hogy a minőség nem csak a létesültek, de a szellem síkján is megtalálható, egyszóval bőven megéri a pénzét. Evola stílusa egyébként könyörtelen és semmiféle engedményt nem ismer, valamint mindenféle konszenzust elutasít. Távol áll a konformista simulékonyságtól bármely formájától és attól a középtől, ami állítólag aranyból van. Ebben a világban elutasításra kerül a szervilizmus, csak úgy, mint az egalitarizmus, materializmus, darwinizmus, liberalizmus, demokratizmus és humanizmus. A csöpögős érzelmesség itt hiánycikk. Mind úgy a szeretet túlhangsúlyozása egy olcsó lelki fröccs megtestesülésében. Viszont cserébe betekintést nyerhetünk az olyan idejüket múlt fogalmak világába, mint a hűség, a becsület, az organikus világ, a hierarchia, a hatalom, a szupraperszonalitás, a rítus, a heroicitás és a kasztrendszer. Evola ebben a témakörben minden bizonnyal a NitroMetán. Szinte kötelező olvasása közben Hamvassal kenegetni az agyunkat, mert megfelelő lubrikáció hiányában megrepedhet a hengerfal és talán még a dugattyúk is átéghetnek. A Lázadás legkevésbé sem nevezhető leányregénynek és az embert nem várja jutalomfalat az út végén. Nincs hepiend és nem lesz tele a bendő. De:

“Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” Hamvas Béla

http://hu.metapedia.org/wiki/L%C3%A1zad%C3%A1s_a_modern_vil%C3%A1g_ellen

Tisztában vagyok vele, hogy a Tradicionalitás témaköréből valami olyasmit ajánlottam, ami a “modern ember számára” – aki már időtlen-idők óta lecserélte az eredeti létet és a valóságos létezést a létesültekre – szinte már teljes mértékben értelmezhetetlen, olvashatatlan, felfoghatatlan, handabanda és tabu. Egy szóval sem mondom, hogy ez lenne a könyvek könyve és híján vagyok mindenféle messianisztikus küldetéstudatnak, de Evolával kapcsolatban csak ismételni tudom önmagamat: Bűn egy lenéző vállrándítással elmenni mellette. Pajor Gábor barátom valamelyik nap azt mondta, hogy ami fontos az nem vész el. Én ezt a gondolatot továbbfűzném azzal, hogy ami igazán fontos az nem, hogy nem válik az enyészet martalékává, de még rá is talál a gazdájára, materiális síkon éppúgy, mint a kézzel meg nem foghatók dimenziójában. Talán a könyvek és bennük a gondolatok is épp úgy kutatnak minket, mint ahogy mi fürkésszük őket egy születésünk előtti világ meghatározó élményének következményeként. És talán ezért ez a bejegyzés. Azért, hogy célba érjen ahhoz, akihez célba kell érnie, a big lájk és a szánalmas mennyiség uralmának a mellőzésével.

“Mi az a Mátrix? A választ odakint találod. Keres téged, és meg is fog találni. Ha te is akarod.”

Most pedig következzék pár említésre méltó morzsa a teljesség igénye nélkül. Mindenképpen tartsuk szem előtt, hogy ezen “cserepek” a szó legszorosabb értelmében is csak fogyatékos töredékek, mert eredeti szövegkörnyezetükből kiragadottak, valamint idő és hely hiányában nem áll módunkban részletesen kibontani őket. Most pedig kurblizzuk be Evola négyütemű motorját és tekintetünket szegezzük a tágas horizontra!

A négyütemű involúció(hanyatlás)

“Ha teljes képet akarunk felvázolni, abban, amit eddig kifejtettünk, megtalálhatóak a szükséges elemek, ahhoz, hogy – ama zuhanást illetően amelynek legjellegzetesebb fázisait bemutattuk megfogalmazzunk – egy általános objektív törvényt: a kasztok visszafejlődésének törvényét. Az ókort megelőző időktől elindulva a történelem értelme pontosan megfelel a hatalom progresszív alászállásának és a négy kaszt egyikről a másikra alászálló civilizáció típusának. E négy kaszt – a szakrális vezetők, a harcos nemesség, a polgárság, a kereskedők és a szolgák – a tradicionális civilizációkban a főbb emberi lehetőségek minőségi különbségeinek felelt meg.

“Mindenekelőtt az első kaszt(szakrális vezetők) korszakának az alkonyát mutattuk be. Az isteni királyság képviselői: azok a vezetők, akik a két hatalmat annak jegyében egyesítik magukban, amit spirituális férfiasságnak és olymposi szuverenitásnak nevezünk, a Nyugat számára a távoli, szinte mythikus múlthoz tartoznak. Láttuk, hogy az “észak fényének” fokozatos megváltozása révén – hogyan bontakozott ki a hanyatlás folyamata, és a Római Szent Birodalom ghibellin eszméjében megmutattuk a legmagasabb tradíció távoli visszfényét.”

Miután eltűnt a csúcs, a hatalom a következő alacsonyabb szintre száll le: a harcosok kasztjához. Most az első síkon azok az uralkodók állnak, akik egyszerűen katonai vezetők, a világi igazságosság urai, végül pedig politikai abszolút uralkodók. Ez már nem a szellem, hanem a vér királysága. Olykor felbukkan még az isteni jog, de csupán valóságos tartalom nélküli formulaként. Azon intézmények mögött, amelyek csak formálisan őrzik az ősi szakrális alkotmány vonásait, gyakran már az ókorban is ilyen típusú uralkodók álltak. Mindenesetre Nyugaton – a középkori oikoumené felbomlása után – az új fázisba való átmenet általánossá és véglegessé vált. A fidesnek(hűség) – amely ebben a stádiumban az állam cementje – nincs többé vallási jellege, csak katonai: a lojalitást, a hűséget és a becsületet jelenti. Lényegében ez a nagy európai monarchiák korszaka és ciklusa. A második összeomlás, amikor az arisztokráciák is lehanyatlanak, s a monarchiák meginognak; a forradalmak és az alkotmányok révén – még ha nem is lépnek helyükbe más típusú rendszerek – olyan üres csökevényekké válnak, amelyek a ^nemzet akaratának^ vannak alávetve. A formula ez: ^Le roi régne, mais il ne gouverne pas^ – a király uralkodik, de már nem kormányoz. Ekkor – a parlamentáris demokrácia rendszerében – a kapitalista oligarchiák létrejötte fejezi ki azt, hogy a hatalom a második kasztról(harcosok) a harmadik kaszt modern megfelelőjére – a kereskedőre – száll át.

Végül a szén, a vas, az olaj etc. királyai veszik át a vér és a szellem korábbi királyainak helyét… Franciaországban a harmadik rend ünnepélyes kinyilatkoztatása volt az a döntő állomás, amelyet a polgári forradalom – vagyis a harmadik kaszt forradalma – különböző formái követnek, amelyek eszközei a liberális és demokratikus ideológiák. Ennek megfelelően e korszakra a társadalmi szerződés elmélete jellemző. A társadalmi kötelék immár nem a harcos típusú fides, vagyis a hűség és a becsület, hanem hasznossági és gazdasági jelleget ölt – a haszon és az anyagi érdek összhangján alapulva. Ilyet csak egy kereskedő tud megfogalmazni. Az arany nyit meg minden utat. Azok, akik birtokolják és meg tudják sokszorozni az aranyat – a tőkepénzesek, a bankok, az ipari trösztök – a demokratikus homlokzat mögött virtuálisan a politikai hatalmat és a közvélemény alakításának eszközeit is ellenőrzik. Az arisztokrácia átengedi a helyét a plutokráciának, a harcos a gyárosnak és a bankárnak. A gazdaság minden vonalon győz. Az a pénz és kamatüzlet, amely korábban a gettókra szorítkozott, elárasztja a modern civilizációt…

Végül a polgári társadalom válsága, az osztályharc, a proletár kapitalizmus elleni lázadása, a harmadik internacionálé kiáltványa – s ennek megfelelően a csoportok és tömegek a munka szocialista civilizációja keretei közt bekövetkező megszerveződése – a harmadik összeomlásról szól. Ennek következtében a hatalom kezd átcsúszni az utolsó tradicionális kaszt – a rabszolga és a tömegember – szintjére, s minden horizont és érték az anyag, a gép és a szám síkjára süllyed le. Mint ahogy az, aki immár nem viseli el a szellem feszültségét – első kaszt -, azután még az akarat azon feszültségét sem, amely szabad erőként a testet mozgatja – harcos kaszt -, és a testi szövedék személyiség – alatti erőinek engedi át magát, de egyszersmind egy olyan másik élet impulzusa következtében vessző, amely az ő élete helyébe lép, mágneses módon megelevenedik, ugyanígy a modern világban csak az út végén következik be a felébredés és az emberalatti elementáris erők betörésének ezen jelensége. A démos eszméi és szenvedélyei immár eljutnak oda, hogy többé nem emberek eszméi és szenvedélyei, hanem úgy működnek, mintha autonóm(önálló) és félelmetes életük volna; olyan érdekeken vagy ˇeszményekenˇ keresztül, amelyekről azt gondolják, hogy az övéik, kijátsszák a nemzeteket és a közösségeket, és olyan konfliktusokban vagy válságokban uszítják egymásnak őket, amilyenekhez hasonlókat a történelem még nem látott.

Ilyenek a kortárs világ kilátásai. Az ember csak akkor lehet valóban szabad és önmaga, ha szabad tevékenységet fejt ki. Ha ehelyett gyakorlati és hasznossági célokra, gazdasági teljesítményekre és olyan dolgokra összpontosítja erejét, amelyek elvileg csak az alacsonyabb kasztokat érdekelhetnék, akkor feladja önmagát, szétesik, elveszíti centrumát és az alvilági erők – anélkül, hogy ezt észrevenné – puszta eszközükké teszik. Ehhez hasonlóan a jelenlegi társadalom emberi típusú szervezetből emberalattivá alakult át, amelyben minden tevékenységet és minden reakciót a puszta fizikai élet szükségletei és törekvései határoznak meg. Uralkodó ˇprincípiumaiˇ pontosan azok, amelyek a tradicionális hierarchia fizikai részéhez tartoznak: a pénz és a munka. Manapság szinte kivétel nélkül ez a két elem határozza meg a létezés minden lehetőségét és kovácsolja ki azon ideológiákat és míthoszokat, amelyek világosan megmutatják: a modernség milyen súlyosan eltorzít minden értéket. A négyütemű involúció nemcsak politikai jelentőséggel rendelkezik, hanem a civilizáció minden területére kiterjed.

Az építészetben ennek jele, hogy az uralkodó elem kezdetben a templom(első kaszt) és a vár(a harcosok kasztja), azután a fallal körülvett város(a kereskedők korszaka), és végül a gyár és a lélektelen, racionalizált épület, a tömegek emberi méhkasa. Az a család, amelynek kezdetben szakrális alapja volt, először autoritárius típusúvá válik – ez a csupán jogi értelemben vett patria potestas(családapa) -, azután polgárivá és konvencionálissá, végül elindul a felbomlás útján. Hasonló fázisai vannak a háború fogalmának. Először ott van az első kaszt ˇszent háborújaˇ és a mors triumphalis doktrínája; majd a harcosok kasztjának saját fejedelme jogáért és becsületéért vívott háborúja; a harmadik ütemben ott vannak azon nemzeti törekvések, amelyek a szuprematista(uralkodó) gazdaság és ipar terveihez, érdekeihez kapcsolódó konfliktusokat robbantják ki – a kereskedők kasztjának megfelelően -; végül feltűnik a szolgák kasztjának kommunista elmélete, amely szerint a nemzetek közötti háború csupán polgári csökevény, mivel az egyetlen igazságos háború a proletariátus forradalma a kapitalista és úgynevezett imperialista világ ellen.

Az eszthétika területén először a látói és mágikus lehetőségekkel kapcsolatos symbolikus – szakrális művészet található (első kaszt), azután jön a hősköltemény, az epikus művészet túlsúlya (a harcosok kasztja), azután egy olyan romantikus – konvencionális, szentimentális, erotikus – pszichologizáló művészet, amelyet lényegében a polgár szórakoztatásának igénye hozott létre; végül a szociális és elkötelezett művészet koncepciói, a tömegművészetre való irányultság törnek maguknak utat. A tradicionális világ ismerte a Rendeket jellemző individuum feletti egységet. Ilyenek Nyugaton legutoljára az aszketikus szerzetesrendek voltak; erre következtek a lovagrendek, a harcosok kasztja; ezek után jelenik meg azon szabadkőműves páholyok egysége, amelyek arra esküdtek fel, hogy előkészítsék a harmadik rend forradalmát és a demokrácia eljövetelét;  végül felbukkan a kommunista internacionálé forradalmi és aktivista sejtjeinek hálózata (az utolsó kaszt), amelynek célja az előző rendszer elpusztulása. De az ethika síkja az, ahol a lefokozódás folyamata különösen szembetűnő. Az első korszak ideáljai a sprituális virilitás(férfiasság), az iniciáció(beavatás) és az emberi béklyóktól való megszabadulás voltak. Még a harcosok korszakát is a hősiesség, a győzelem és a hatalom eszményei, valamint a becsület, a hűség, és a lovagiasság arisztokratikus ethikája jellemezte.

A kereskedők korszakában a puszta ökonómia, a nyereség, a prosperitás és a tudomány az ideál: a tudomány, mint ama műszaki-ipari haladás eszköze, amely a fogyasztói társadalomban a termelést és ismét csak a nyereség növekedését segíti elő. Végül a szolgák hatalomra kerülése a vallás rangjára emeli a rabszolga princípiumát: a munkát. A Rabszolgában élő gyűlölet elmegy addig, hogy szadista módon kijelentse: aki nem dolgozik, ne is egyék; és bárgyúsága önmagát dicsőítve szent tömjén füstöt csinál az emberi verejték kipárolgásából: a munka nemesít, a munka vallása, a munka mint társadalmi és erkölcsi kötelesség, a munka humanizmusa. Láttuk, hogy az antik világ azért vetette meg a munkát, mert ismerte a TETTET: a TETT és a munka közötti ellentét – amely a tiszta, szabad, ^spirituális pólus^ és a tisztátalan, emberi lehetőségektől korlátozott ˇmateriális pólusˇ közötti ellentétnek felel meg – volt e megvetés alapja.

Az utolsó korokat viszont az jellemzi, hogy ezen ellentét értelmét elfelejtik  és a ^tettet^ bestiális módon a ˇmunkáraˇ redukálják. Az ókorban a munka átalakulhatott: annak köszönhetően, hogy megtisztulhatott és felvehette a magasba irányított ^áldozat^ jelentését, minden munka képes volt megváltani magát és a tett symbolumává lenni. A szolgák és a rabszolgák korszakában viszont egy fordított irányú változás következtében a tett minden maradványa afelé törekszik, hogy munkává fokozódjon le. Kifejezetten a tett síkjáról a munka síkjára való átmenet az oka annak, hogy a régi arisztokratikus-szakrális ethika a mai plebejus-materiális ethikává fokozódott le. Egy nem is nagyon távoli múlt magasabbrendű emberei tetteket hajtottak végre vagy irányítottak. A modern ember dolgozik. Manapság csupán a munka különböző fajtái között vannak különbségek. Vannak értelmiségi munkások és olyanok, akik a kezükkel dolgoznak és a gépet szolgálják. De a modern világban – az abszolút személyiséggel együtt – a tett haldoklik.

Továbbá: az ókor a fizetett mesterségek közül azt tekintette leginkább megvetésre, amely az élvezet szolgálatában állt. Ma viszont alapjában véve ez a legmegbecsültebb munka: a kutatótól, a műszakitól, a politikustól, a termelő szervezet racionalizált rendszerétől kezdve a munka az emberállat eszményének megvalósítása felé halad. Ez egy valóban kényelmesebb, élvezetesebb, biztosabb élet: a legnagyobb jólét és a legnagyobb fizikai komfort. A polgári világ művésznépsége és alkotói alig különböznek attól az osztálytól, amely egy bizonyos Rend élvezete és szórakoztatása szolgálatában állt: a luxus kiszolgálóinak bizonyos rétegétől, amely a római patríciusok és a középkori feudális urak környezetében élt. Eme lefokozódáshoz kapcsolódó thémák legjellegzetesebb kifejeződéseit a társadalmi síkon és a mindennapi életben találjuk meg; ám ez nem jelenti azt, hogy ne jelennének meg ideális és spekulatív módon is. Az antitradicionális és plebejus eszme már a humanizmus korában körvonalazódott Giordano Bruno nézeteiben, aki az értékeket felcserélve, dilettáns és mazochista módon az aranykorral szemben – amiről semmit nem tudott – a fáradság és a munka emberi korszakát magasztalja, isteninek nevezve a szükség brutális fokozódását, mivel ez egyre csodálatosabb mesterségeket és találmányokat hoz létre és egyre inkább eltávolodik attól az aranykortól, amelyet állatias és lusta kornak tekint. Szerinte ez viszi az embereket az istenség közelébe.

Ebben azon ideológiák elővételezése jelenik meg, amelyek – jellegzetes módon a francia forradalom korszakához kapcsolódva – a társadalmi míthosz kulcsának a munkát tekintik, és – miközben a haladás himnuszait zengik – a munka és a gép jegyében idézik fel a messiási thémát. Egyébként a modern ember  – tudatosan, vagy tudattalanul – ekkor kezd az egyetemes felé törni, és kezdi az ideális síkra kivetíteni azon tapasztalatait, amelyeket a műhelyekben szerzett. A műhelyek lelke pedig a termelő munka. Bergson – az élan vital (teremtő életlendület) magasztalója – szintén azok közé tartozik, akik rámutatnak a pusztán gyakorlati princípium szerint gyártó műszaki tevékenység analógiájára(hasonlóságára) az intelligencia ama formáival, amelyeket a modern ember egyáltalán el tud képzelni. Másrészt teljesen nevetségessé teszi a megismerés, mint kontempláció(szemlélődő gondolkodás) régi ^tehetetlen^ ideáját. A modern ismeretelmélet legelevenebb áramlatainak minden erőfeszítése arra irányul, hogy a megismerést a termelő munkára vezesse vissza. Megismerni annyi, mint cselekedni. Valójában azt ismerjük meg, amit csinálunk. És ahogy – az ezen áramlatokra jellemző irrealizmus(alaptalanság?) szerint – lenni annyi, mint megismerni; a szellem azt jelenti, hogy eszme; s a megismerés produktív és immanens(bensőleg hozzá tartozó) folyamata a valóságos folyamattal azonosul; ugyanúgy a legmagasabb régiókig ezt tükrözi vissza, és eme régiók számára igazságként az utolsó kaszt(munkások, rabszolgák) létformáját tételez: az idealizált termelő munkát. Tehát az aktivizmus megjelenik a filozófiai elméletek síkján is. Ez is összhangban levőnek látszik azzal a világgal, amely az utolsó kaszt hatalomra kerülésével jött létre: a munka civilizációjával. 

Valójában a haladásról és a fejlődésről szóló modern ideológiákban csak ez a hatalomra kerülés tükröződik. Ezek tudományos lelkiismeretlenséggel rontanak meg minden magasabb történelemszemléletet, szorgalmazzák a tradicionális igazságok végső elpusztítását, teremtik meg a legravaszabb alibit az utolsó ember igazolására és dicsőítésére. Már kijelentettük: az evolúció míthosza nem egyéb, mint a parvenü hitvallása. A Nyugat utolsó fázisában azt tekintik igazságnak, hogy az ember nem fentről, hanem lentről származik. Nem az eredet nemességét hirdetik, hanem azt az ideát, hogy a civilizáció a barbárságból származik, a vallás a babonából, az ember az állattól(Darwin) a gondolat az anyagból, minden spirituális forma az ösztönök eredeti matériája: a libidó(nemi vágy) a kollektív tudattalan szublimációjából vagy átalakulásából (Freud, Jung). Mindez nem annyira az eltévelyedett kutatás eredménye, mint inkább alibi. Valami, aminek igazságát hinnie és akarnia kellett azon civilizációnak, amelyet az alulról jövő lények, a rabszolgák és a páriák(az indiai társadalomban a jogfosztott, kitaszított ember) régi arisztokratikus társadalom elleni forradalma teremtett meg. Nincs olyan terület, amelybe valamilyen formában az evolucionalista míthosz romboló módon be ne furakodott volna: úgy, hogy feje tetejére állított volna minden értéket, fel ne vértezte volna magát az igazság minden megsejtése ellen, ki ne dolgozta volna és minden részletében meg ne szilárdította volna – mint egy kijárat nélküli mágikus körben – egy szentségtelen és törvényszegő emberiség világrendszerét. Összeszövetkezve a historicizmussal, az úgynevezett poszthegeliánus* idealizmus eljutott oda, hogy az abszolút szellem létét annak önmegvalósításában lássa. A metafizikai modell immár nem az a lény, aki van, aki uralkodik, aki birtokolja önmagát, hanem a self-made man. (videó itt)

* Poszthegeliánus filozófia alatt azon bölcseleti törekvéseket értjük, amelyek Hegel rendszereszményével, célkitűzéseivel vagy módszerével elégedetlenkedve új gondolati utak keresésére indultak.

Nem könnyű elválasztani azt a hanyatlást, amely az arany útjain – a kereskedők korszakában – következett be, attól, amely a munka útjain – a szolgák korszakában – történt. A kettő ugyanis kölcsönösen függ egymástól. Valójában épp úgy, mint ahogy manapság már nem szokás visszataszítónak, abszurdnak és természetellenesnek érezni azt, hogy a munka egyetemes kötelesség, az is teljesen természetesnek, nem visszataszítónak tűnik, hogy az embert megfizetik. Azonban a pénz, amely immáron egyetlen kezet sem éget olyan láthatatlan rabszolgaság bilincsét teremti meg, amely keményebb és alávalóbb, mint az, amelyet az ókorban legalább az urak és a hódítók nagy formátuma igazolt és tartott fenn. Ahogy a tett minden formája lassanként a munka egyik változata lesz, hozzá mindig a fizetés fog társulni. A legmodernebb társadalomban a munkává lefokozott tettet az általa hozott haszonnal mérik; az ember viszont gyakorlati sikerével és jövedelmével. Calvin pedig a nyereséget és a gazdaságot szinte az igazolt isteni kiválasztás misztikájával ruházta fel. Az éhség és a munkanélküliség viszont az ókori ostornál félelmetesebb fenyegetésként nehezedik az új rabszolgákra. Mindenesetre közelítőleg meg lehet különböztetni  azt a fázist, amelyben a centrális mozzanat azon egyes individuumok nyereségvágya, akik kezükbe akarják kaparintani a gazdaságot és így a hatalmat, – pontosan ez felel meg a harmadik kaszt hatalomra jutásának – a fejlődés azon későbbi fázisától, amelyet a szinte függetlenné vált és kollektivizált szuverén gazdaság jellemez. Ekkor kerül uralomra az utolsó kaszt. Ezen a pontom érdemes valamire felfigyelni… Amikor a tett princípiuma azon formára fokozódik le, amely az alacsonyabb kasztok sajátja – munka, termelés -, akkor hasonló módon az aszkézis princípiuma is lefokozódik: megjelenik valami, ami szinte az arany és a munka aszkézise. Ez azért van így, mert a korszak reprezentatív alakjaiban a munka és a vagyongyűjtés olyan dolgokká válnak, amelyeket önmagukért kedvelnek és akarnak. Ahelyett, hogy birtokolnák a gazdagságot, a gazdagság birtokolja őket. A gazdagságban ezek a lények csak a nagyobb aktivitás lehetőségét látják. Szinte olyan személytelen és aszketikus eszközökké válnak, akik tevékenysége csak arra irányul, hogy egyre nagyobb hálózatokban gyűjtsék össze, sokszorozzák meg és bocsássák ki a pénz és a termelés arctalan erőit. Ezek a hálózatok viszont olykor lények milliói és egész nemzetek sorsát határozzák meg. Fiat productio, pereat homo** – állapítja meg Sombart, amikor azon folyamatot ábrázolja, amelynek révén az a spirituális pusztítás, az az üresség, amelyet maga körül teremtett, arra kényszerítette a homo economicust, a kapitalista nagyvállalkozót, hogy ezt a tevékenységet önmagáért szeresse és akarja. Így kell tennie, nehogy a szakadék okozta szédülés, a teljesen értelmetlen élettől való borzadály hatalmába kerítse. (Evola olvasatában az aszkézisről itt olvashatsz)

** Az embert csaknem teljesen kiküszöbölték a gazdasági értékek asztaláról: az egyedüli dolog, ami iránt még érdeklődnek, az az árképzés, a termelés, a szállítás folyamata. „Fiat productio, et pereat homo!” – határozta meg Werner Sombart máig ható érvénnyel korszakunk sajátos politikai krédóját, amelyet egy szóval „polgárizmusnak” (bourgeoisisme) neveznek. Ez nem más, mint a kispolgárság jellegzetes mentalitása, amely átterjedt a modern társadalom egészére, függetlenül a társadalmi osztályoktól. A népi és az arisztokratikus szellemiséggel egyaránt szembenálló polgárizmus legfőbb jellemvonása az, amelyet Konrad Lorenz „halálos langyosságnak” nevezett, vagyis az érdek morálja, az azonnali jólét individualista hajszolása, az efemer divatok iránti érzékenység, a kockázatvállalás elutasítása, az önfitogtató konzumerizmus, az uralkodó ideológiához való szolgai alkalmazkodás, a politikai korrektség látszatának vágya, a hazafiasság és az etnikai öntudat teljes hiánya, kulturális sznobizmus, számító szellem, nárcisszizmus, látszathumanizmus, a pénz uralkodó szerepe az értékskálán, a szakralitás és az ideák iránti érzéketlenség stb…

A modern gazdaság géphez való viszonyát is jellemzi, hogy itt olyan erőket idéznek fel, amelyek túlmutatnak annak a horizontján, aki eredetileg felidézte őket. Ezek az erők mindent magukkal ragadnak. Ha az emberek egyszer elveszítenek, vagy kinevetnek minden érdeklődést aziránt, amit az élet a ^több, mint életet^ illetően adni tud, akkor az egyetlen megmaradó vonatkozási pont a tisztán anyagi és állati értelemben vett emberi szükséglet. Ama tradicionális princípium helyébe, amely szerint egy normális gazdaság keretei között a szükségleteket korlátozni kel – vagyis egy kiegyensúlyozott fogyasztói gazdálkodás helyébe, szoros kapcsolatban az úgynevezett ipari forradalommal és a gép uralomra jutásával – a szükségletek elfogadásának és megsokszorozásának elve lép. A műszaki haladás a termeléstől automatikusan a túltermeléshez vezet. Mivel egyidejűleg felébred az aktivista mámor és megindul azon tőke örvénylő mozgása, amely a termelés során megsokszorozódik, hogy azután újabb termelő befektetésekben találja meg a helyét, ismét megsokszorozódjon, befektetődjön etc., végül eljutunk egy olyan ponthoz, amikor a szükséglet és a munka, vagy a gép közötti viszony teljesen visszájára fordul. Immár nem a szükséglet igényli a mechanikus munkát , hanem a mechanikus munka, a termelés igényli a szükségletet. A túltermelés  rendszerében – hogy minden terméket el lehessen adni – arra van szükség, hogy az egyének igényeit – ahelyett, hogy csökkentenék őket – fenntartsák, sőt megsokszorozzák. Ahhoz, hogy állandóan működésben tartsák a mechanizmust, egyre többet kell fogyasztani, amíg el nem érkezik az a végzetes felhalmozódás, amelynek végzetes következményei lehetnek… Ennek következményei azon válságok és társadalmi feszültségek, amelyeket szándékosan hoznak létre, hogy elősegítsék a negyedik rend(munkások) felkelését.

“Munkásököl vasököl, odacsap, ahová köll.”

A modern ember gazdasága benső lényegében azt tette az általa teremtett világgal, amit a tűz, amely egyik pontról a másikra terjed, mígnem mindent lángba borít. A nyugati tűzfészkekből kiinduló civilizáció széthordta a fertőzést a föld még egészséges részeire is, minden rasszban és rétegben elterjesztve a nyugtalanságot, az elégedetlenséget, a sértődöttséget, az egyszerűség, a függetlenség és a mérték stílusában folytatott életre való képtelenséget, az egyre tovább és egyre gyorsabban való haladás szükségességét. Ez a civilizáció egyre tovább löki az embert: felkelti benne azt az igényt, hogy egyre több dolgot birtokoljon és ezzel egyre kielégületlenebbé és erőtlenebbé legyen. Az új felfedezések, az új találmányok nem a hódítás, hanem az újabb vereségek jelei: újabb ostorcsapások, amelyek még gyorsabb és még vakabb futásra ösztönöznek…

A lefokozott aszkézissel kapcsolatban kell utalnunk egy olyan jelenség szellemére, amely sajátosan a munka – vagyis a negyedik kaszt – síkjához kapcsolódik. A modern világ ismeri a munka szublimációját(átalakulását), amely által a munka is érdek nélkülivé válhat, eloldódhat a gazdasági tényezőtől és a gyakorlati, vagy termelési céltól, tehát az aszkézis egyik fajtájává válhat. Ez a SPORT. A sport a munka azon fajtája, amelyben immár nem számít sem tárgy, sem a termelés célja. A sportot önmagáért akarják, mint puszta tevékenységet. Joggal állapították meg, hogy a sport a munkás vallása. A sport a tradicionális értelemben vett tett jellegzetes hamisítványa. Olyan üres járatú munka, amely továbbra is a munka trivialitásának jegyeit viseli. A tevékenységek ugyanazon fénytelen és fizikai fajtájához tartozik, amelyeket a plebejus fertőzés különböző területein gyakorolnak. Csúcspontjain olykor ugyan eljuthat a mélységes erők pillanatnyi felidézéséhez, mindazonáltal ekkor is csak a szenzáció, a szédület élvezete – legfeljebb az energiák feletti uralom és a győzelem mámora – van jelen. De semmi utalás nincs a magasabbra és az átalakítóra, semmi jelentősége sincs az áldozatnak és a dezindividualizáló(csökkent éntudatosság) felajánlásnak, sőt a sport hízeleg a fizikai individualitásnak és megerősíti azt.

A lánc tehát csak erősebbé válik; a szubtilisebb(törékenyebb) érzékenység minden maradványa meg van fojtva. Az emberi lény ahelyett, hogy organikus(tagolt, hierarchikus) volta megerősödne reflexek kötegévé, vagyis géppé fokozódik le. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a legnagyobb sportrajongók a társadalom alacsonyabb rétegeiből kerülnek ki. A sportban az olyan típusú társadalom egyik előfutárát pillanthatjuk meg, amelyben az emberek anélkül, hogy ráébrednének rabszolga voltukra egy új Éden ártatlansága és boldogsága felé fordulnak. Ez az új Éden csak abban különbözik a bibliaitól, hogy itt a munka egyetemes törvényként uralkodik. Ahhoz természetesen időre van szükség, hogy a módszeres és megalapozott nevelés mindenkiből kipusztítsa azt a betegséget, amelyet az ÉN és a SZABAD AKARAT képvisel – legalábbis ezt fejti ki Dosztojevszkij Ördögökjében  Sigaljov. (Cseh Tamás itt…)

Egy olyan világban, amely nem ismer egeket és amely elveszítette az igazi személyiség értelmét, valóban a munka mint sport, és a sport mint munka egy ilyen messianisztikus eszmény megvalósításának a legjobb útja. Ezért nem véletlen, hogy a legtöbb modern társadalomban, spontán módon, vagy állami segítséggel – megjelennek a hatalmas sportszervezetek: ezek a munkások különböző osztályainak függelékei, és az egyik dolognak a másikba való átmenetei…

…ezért meg kell állapítanunk, hogy az út kétszeresen el van zárva. Az európai ember börtöne a legfélelmetesebbek közé tartozik, mivel nincsenek falai. Nem könnyű feltápászkodni, ha nincs olyan szilárd pont, amelyre támaszkodhatnánk, mikor el akarjuk lökni magunkat. Ahogy a kereszténység és a katholicizmus tényleges hatása egyre inkább csökken, a Nyugat felszámolja az utolsó kapcsolatokat egy olyan szellemiséggel, amely nem az övé. De azok a formák, amelyek az övéi, nem szellemiek; és úgy látszik a Nyugat képtelen arra, hogy megteremtse a maga szellemét. Ezért azt is gondolhatnánk, hogy a végzet beteljesült. Kimondottuk: miután ráléptünk az utolsó előtti lépcsőfokra, miután küszöbön áll az utolsó régi kaszt igazságának és hatalmának egyetemes eljövetele, nem valószínű, hogy ne következzen az be, ami még hátra van: hogy elérjük a vaskor tradicionális tanítások megjövendelte legmélyebb pontját. E sötét kor általános jellegzetességei ugyanis nagy mértékben megfelelnek a kortárs civilizáció jellegzetességeinek… Az ősi tradicionális tanításban az volt az uralkodó elképzelés, hogy az egyik ciklust a másiktól de facto(ténylegesen) hézag választja el. Nincs folyamatos újjászületés  és feltámadás. Csak új kezdet van. Olyan hirtelen s kíméletlen váltás, amely egy isteni és metafizikai rendű tettnek felel meg…

Azok, akik ezekben az időkben ellenállnak sokkal nagyobbak lesznek, mint az egykori művekben gazdag emberek… Amikor a nyugati ember hanyatlása folyamatát tanulmányoztuk, az irrealizmusban ismertük fel ennek legjellegzetesebb aspektusát. Egy adott történelmi pillanatban az individuum többé nem tud semmit a spiritualitásról, mint realitásról, még önmagát is csak mint gondolkodás, reflexiót éli meg: ez a pszichologizmus. A gondolkodás és a reflexió ekkor megteremti számára a délibábok, az agyrémek és bálványok azon világát – a kultúra humanista míthoszát, az árnyak barlangját -, amelyek a spirituális valóságát pótolják. A gondolkodás absztrakt világával együtt bukkan fel a lélek romantikus világa: megjelennek az érzelmesség és a hit, az individualista és humanista pathosz(szenvedély) az érzékiség és a túláradó hősiesség, az alázat és a lázadás különböző teremtményei… Megmutattuk azon áramlatokat, amelyek az ÉN elpusztításában és az ember szellemtől való megszabadításában látják egy új egyetemes civilizáció előfeltételeit. Ez minden, amit az idők teljességével kapcsolatban az emberek egy bizonyos kategóriája számára mondhatunk; e kategória csak és kizárólag egy kisebbség lehet. Ezt a veszélyes utat is meg lehet kísérelni. Ez próbatétel. És aki kész erre, aki rászánja magát, annak csak ezt kell mondania: a hidak leomlottak, nincsenek támasztékok, nincs visszaút, nincs más lehetőség, mint előre menni. A heroikus elhivatottság sajátja, hogy szembeszállunk a legörvénylőbb hullámmal, miközben tudjuk, hogy két sors van egyenlő távolságra: azok sorsa, akik véget érnek a modern világ feloldódásában, és azoké, akiket újra megtalálunk az új áramlat centrális és királyi vonulatában. A vaskor látomása előtt Hésiodos így kiáltott fel: bárcsak sohasem születtem volna meg! De Hésiodosnak voltaképpen csak pelazg~régi gynekokratikus, vagyis nőurami népcsoport~szelleme volt, amely nem ismert semmiféle magasabb elhivatottságot. Másféle természetek számára másféle igazság érvényes. Számukra azon előbb említett igazság érvényes, amelyet a Kelet is ismert. Az utolsó kor, a kali-yuga, a szörnyű pusztítások kora lesz. De azok, akik ebben a korban élnek, és mindenek ellenére talpon maradnak, olyan gyümölcsöket szerezhetnek meg, amelyek más korok emberei számára csak nehezen voltak elérhetőek.“

“Az idők végén – mondják – a kezdet visszatér.”

A Lázadás a Modern Világ Ellen c. könyvet pl. itt tudod megvásárolni.