Hamvas Béla: A Tükör

2013.12.14.

Hamvas Béla Tükör c. esszéje az egyik legzseniálisabb írás, amit valaha is olvasni volt alkalmam. Meggyőződésem -annak ellenére, hogy még csak töredékét ismerem Hamvas munkásságának, hogy ő a magyar irodalom, -nem az egyik, hanem a- legjelentősebb írója és gondolkodója, mert olyan dolgokat hozott irodalmi formában a felszínre, amik még világviszonylatban is hiánycikknek számítanak. A folytatásban tehát ismét a betűké lesz a főszerep, melyeket a “hamvasbéla.org” -ról “loptam” és nem egy és nem tíz, hanem nagyon-nagyon sok elolvasásra ajánlok. Nem azért, mert bonyolult, vagy nehéz, hanem éppen ellenkezőleg, azért mert egyszerű. Megkérek Mindenkit, hogy csak akkor írjon kommentet, ha úgy érzi, hogy muszáj. Akiben van egy kis törekvés és kitartás az úgyis “meg fogja érteni”, aki pedig semmi szín alatt nem képes elsajátítani a szöveget, annak egyszerűen nem való. És ez így van RENDjén. Ez nem valami nagyképűség, vagy felsőbbrendűség akar lenni, csupán a színtiszta igazság. Hamvast elemezgetnünk és magyaráznunk egyszerűen nem lenne fair. Én pl. hülye vagyok a matekhoz. Nincs meg hozzá a kvalitásom. Ezt én elfogadom és cseppet sem sért. Nagyon kérem az “értetleneket”, hogy ne itt adjanak hangot a nemértésüknek, mert a hozzászólások terén könyörtelen leszek. Nem mondom, hogy jó szórakozást, mert a következő értekezésnek semmi köze a szórakozáshoz. Az esszé rövid, végigolvasása megvan egy negyed óra alatt és nemhogy érdemes, de erősen ajánlott elmerülni benne…

“Hiúság és Önzés

 Az ember, mondják, egyéb természeti lényektől abban különbözik, hogy önző. A megállapítás rossz. Minden lény az. Sőt: az ember mintha kevésbé volna önző, mint az állat. Persze, nem azért, mert jobb, hanem azért, mert ostobább. Inkább így: azért, mert az állat egoizmusa józan és éber. Még jobban: mert ez az önzés objektív. Az ember is azt akarja, hogy amit tesz, hasznára legyen. De: „csak egészen kevés embernek van ahhoz, hogy önző legyen, elég esze”. Az ember egoizmusa, be kell ismerni, alig hasznos. Miért? Mert nem józan és éber, vagyis mert: szubjektív.

Az ember az egyéb természeti lényektől nem abban különbözik, hogy önző, hanem abban, hogy szubjektív. Az állati egoizmus tárgyilagos annyira, hogy még azt is el lehet róla mondani: ez az érdektelenség nélkül való önzés. Érdek nélkül az, mert: személytelen. És ez a személyesség az ember természetes önzésének is árt. Ostoba ahhoz, hogy igazán önző lehessen. Ébersége és józansága ebben az érdekeltségben kialszik. Semmi sem érdekli önmagán kívül. „Csak az iránt van érzékem, ami én magam vagyok”, mondja egy francia költő. Az ember nem hasznát akarja, hanem önmagát. Ezért nem tárgyilagos. A par excellence humanum nem az önzés, hanem: a hiúság. A világ: tükör.

Csak önmagát akarja és kívánja látni s ezért csak önmagát tudja látni. Az ég kék; de ez a kék ő maga. Ha valakit megszeret, önmagának egy kigondolt változatát szereti. Nem a világot látja, hanem saját képeit. Nem a valósággal áll vonatkozásban, hanem önmagával. Tükör előtt van és ott él.

A tükör nem egyéb, mint a világgal szemben fölvett álláshelyek szöge. Az állat úgy érzi, hogy önmagát a dolgok közé teszi, énjét a világba belehelyezi. Sokkal inkább a világból ki sem veszi, hanem ott hagyja. Ezért az állat világa: a környezet. Az ember világa: a tükör. Mert önmagát a dolgok közül kiemelte, s úgy áll, hogy amikor a világra néz, a pillantás sugara megtörik és visszaverődik a dolgok felületéről. Ezért látja az ember a dolgok helyett mindig önmagát. Az állat objektivitása nem más, mint az objektíven fölvett magatartás; az ember szubjektivitása pedig az a ferde szög, amelyben a világgal szemben áll. Amit ebből a szögből láthat, az csak önmagának visszaverődött képe lehet. Az ember világhelyzete: a tükör.

A Maszk

Könnyen lehet arra gondolni, hogy az ember a tükör szögét azért választotta, mert erről a helyről többet lát. Azzal, hogy nem a világot, hanem önmagát nézi és nem is tud mást látni, mint saját magát, esetleg mélyebbre lát s távlata nagyobb és gazdagabb. Talán így jobb: innen az igazabbat és a nagyobbat látja. Nem így van.

A tükör éppen az, hogy szemét olyasmire vetette, amiről a világban egyetlen lény sem tud semmit. Az egész természet el van takarva önmaga elől. Senki sem nézhet saját szemébe. De a tükör nem az ember szembenézése önmagával. Ellenkezőleg. A lény akkor látja magát, ha a világban helyesen, tárgyilagosan, józanul helyezkedett el. Akkor látja magát, ha nem látja magát. Mert akkor van egyenes szögben. Akkor áll a középpontban. Ez a természetes lények kozmikus beágyazottsága: tisztán és igazan látnak a világra s ezért látják ugyanúgy önmagukat is.

A tükör ferde szög s amit megmutat, nem is az én, hanem a maszk. A maszk se nem az Én, se nem a Te. Nem az ember és nem a világ. A kettő között van, de nem egyenes vonalban, hanem ferdén elhelyezve, a megtört vonal irányában. De a tükörben nem az a baj, hogy hamis, hanem, hogy impotens. Vagyis: nem azért impotens, mert hamis, hanem azért hamis, mert impotens.

Azt mondják: „igazat is lehet hazudni”. Mert az, amit az ember kimond, csak akkor igaz, ha kinyitja. Bármit mondjak, ha ezzel elrejtem magam, hazudok. Igazat is fel tudok használni arra, hogy számomra burok legyen. Ha most az ember azt mondja: a hazugságot is fel lehet használni arra, hogy vele hazudjak, akkor tudom, hogy mi a maszk.

A hiúság nem az emberre magára vonatkozik, hanem a maszkra. Mindenki tudja, hogy az ember csak akkor van, ha a maszk eltűnik. A maszk azonban drága – drágább, mint az ember. Mert az ember ingyen van, a maszkért fizetni kell. Ingyen? – Igen: hangsúlytalanul, egyszerűen, tisztán és józanul. Fizetni kell? – Igen: a hangsúlytalanságot, egyszerűséget, tisztaságot, józanságot fel kell adni. Ezért drágább a maszk és ezért kell. Mert sokba kerül. Előkelőbb, hamisabb, játékosabb, gazdagabb, megtévesztőbb. Ez az, amit a maszk igazságának hívnak. A maszk igazsága nem arra vonatkozik, amit elmond, mert amit elmond, az hamis; hanem arra, amit takar, mert az igazat takarja.

A Tükör Összetörik

Az áll tükör előtt, aki nem képes mást látni, mint önmagát. De nem önmagát látja, hanem a maszkot. Mert a tükör nem igazat hazudik, hanem hazugot.

A maszk pedig nem az isten, hanem a bálvány. Ezért az emberi sors, amely végül is nem egyéb, mint a szerves élet lejátszódása az isteni síkban és térben, éppen az ellenkező irányba ér, mint ahová elindult. A hiúság nem istenülés, hanem éppen a fordítottja. A maszk a bálvány, a hamis isten. A teljes istenlátszat, vagyis a teljes emberi. De mi az emberi? – az a magatartás, amely kiemelte magát a dolgok természetes rendjéből s ezért egyedül marad és szubjektív. Ezért a par excellence humanum a hiúság. A hiúságban az ember felveszi az istenülés minden látszatát, de itt minden látszat marad és maszk. Az istenség képe az istenség nélkül: a bálvány. És ez a tükörben levő maszk, ami az emberre visszanéz.

A hiúság nem a hiúságban bukik meg, hanem egy fokkal mélyebben. A tükör megmarad. Mindig a maszkot mutatja és fogja mutatni. És aki a tükörbe néz, mindig azt fogja látni, amit lát. Ez a világrendben levő irtózatos irónia: hagyja, hogy a dolgok és az emberek azok legyenek, amik, és mindenki azt a sorsot élje, amit választ. Nem figyelmeztet és nem javít. Súlyosabbat tesz: meghagy mindenkit abban a helyzetben, amelyben nem veszi észre, mikor tűnik el lába alól a talaj. Az ember nem a hiúságban bukik meg, hanem a maga iránt elfoglalt álláspont valódiságában. Nem abban, amire vonatkozik, hanem eggyel mélyebben: nem abban válik hamissá, amit szemtől szembe lát és látni vél, hanem abban, hogy minek tartja azt, amit lát. Ezért arra, hogy az ember hiú, sohasem fog rájönni hiúságból. Aki azt mondja, nem vagyok hiú, saját hiúságát nem is érintette, csak letakarta, vagyis hazudott. És ez az ember nem hiúságában lepleződik le és inog meg, mert a világ hagyja, hogy tovább is a tükörbe nézzen annyit és úgy, ahogy akar, és hogy hazudjon. A világ a maszkot az emberről sohasem szedi le. A maszkkal együtt kell összetörnie, a maszkban és a maszkon kell megsemmisülnie. Az összetörés nem a maszkot éri, hanem azt, ami a maszk mögött van: az igazat. Mert az igaz választotta a hazugságot. Nem az válik semmivé, ami az arcot eltakarta, hanem az arc, ami el van takarva. S ez újra a maszk igazsága: a maszk igaz marad; tovább hazudik. Még akkor is, ha mögötte már nincsen semmi.

Lehet úgy állni, hogy a sugarak ne törjenek meg és ne verődjenek vissza? Úgy, hogy a pillantás egyenesen áthatoljon a téren s elérje azt, amire irányul? Úgy, hogy az ember keresztüllásson a tükrön? Mi a lehetősége annak, hogy az ember át- és keresztüllásson, s szeme sugara ne önmaga visszaverődött maszkját, hanem a világot érje? Össze kell törni a tükröt?

Ismét és utoljára: a maszk igazsága. Minden megmarad annak, ami volt és ami. Az ember világhelyzete csak egyetlen esetben változik: akkor állhat egyenes szögben és tud a dolgok közé lépni tisztán, ha összetöri, de nem a tükröt, hanem azt, ami a tükörben van: a bálványt. Azért igaz a maszk, mert az igazság rajta múlik. A világot csak akkor látni, ha az ember istent lát és nem bálványt. Ezért írja Montaigne: „il faut oster le masque aussi bien des choses que personnes” – az emberek és a dolgok álarcát le kell venni.”

“Hamvas Béla szerint az Út “nem lágy és nem szentimentális”, hanem: “végtelenül elszánt, reális, higgadt, hűvös, száraz és kőkemény”. 

Ajánlott írás: https://atyafipeca.wordpress.com/2013/02/10/hamvas-karneval/