Káprázó tenger

2015.03.25. 

“…mindazonáltal aligha lehet eléggé csodálkozni ama tudományos -vagy inkább szcientista- népszerűsítők szónoklatainak ünnepélyes ostobaságán, akik minden alkalommal sietnek kijelenteni, hogy a modern tudomány szüntelenül kijjebb tolja az ismert világ határait, tekintve, hogy ez homlokegyenest ellentéte az igazságnak, ugyanis a szóban forgó határok még soha nem voltak annyira szűkösek, mint a profán -állítólagos- “tudomány” elgondolásaiban, mint ahogy a világ és az ember sem volt még soha ennyire összezsugorítva, egészen addig a pontig, amikor már merőben korporális entitásoknak tekintik őket, megtagadva tőlük a valóság bármilyen más rendjével való kommunikáció legcsekélyebb lehetőségét is.” René Guénon

(Buzz Aldrin fiatalon. A későbbiekben még lesz róla egy felvétel…)

“(…) Bizonyos értelemben az emberi képességek olyan képességekre való korlátozásának “hasonmása” ez, amelyek természetüknek megfelelően egyedül a korporális modalitáshoz kapcsolódnak: e korlátozottság miatt az ember -mint magyaráztuk- képtelenné válik arra, hogy kijusson az érzéki világból; ráadásul az ember emiatt minden esélyét elveszíti arra, hogy ráébredjen az érzékfeletti elemeknek magába az érzékelhető világba való nyilvánvaló behatolására. Számára így e világ a lehető legnagyobb mértékben “zárt”, mert -ahogy fokozatosan izolálódik a valóság összes többi rendjétől, még azoktól is, amelyek a legközelebb vannak hozzá, méghozzá olyannyira, hogy egyszerűen egy és ugyanazon individuális terület különböző modalitásait alkotják- egyre inkább “szilárddá” válik. Egy ilyen világ belsejéből úgy tűnhet, hogy a “hétköznapi élet” csak ekkortól fogva járhatja a maga útját gondok és váratlan szerencsétlenségek nélkül, akárcsak egy jól irányított “gépezet” mozgásai; és vajon nem a modern ember az, aki “gépesítve maga körül a világot”, a leginkább önmagát “gépiesíti el” tevékenységeinek mindazon formáiban, amelyek még szigorúan korlátozott természetének rendelkezésére állnak?”

“(…) Sőt némelyek odáig mennek, hogy szinonim módon és ugyanabban az értelemben használják a “valódi élet” kifejezést, és e szóhasználat mélységesen és kiváltképpen ironikus jellegű, mert az igazság az, hogy a szóban forgó “élet nem egyéb, mint a legrosszabb illúzió; ez persze nem azt jelenti, hogy teljes egészében nélkülözné a valóságot, habár az a valóság, amellyel rendelkezik nagyjából az érzékszervileg érzékelhető rend realitásával -a valóság összes modalitása közül a legalacsonyabb szintet képviseli, és alatta már csak azoknak a dolgoknaka szférája található, amelyek immár az egész megnyilvánult létezés szintjének alatta vannak. Mindamellett a dolgok szemléletének e módja alapjában téves, ugyanis minden magasabb rendű princípiumtól elkülöníti azokat és így pontosan azt tagadja meg bennük, ami valóságossá teszi őket; ez az, amiért tulajdonképpen nincsen profán terület, hanem csak profán nézőpont van…” René Guénon

http://www.tradicio.org/kvintesszencia/regnequant.htm

“(…) Ha űrhajóra szállok, akkor az előbb említett találkozási pont maga az űrhajó, így az lesz a világ középpontja. Ha leszállok a Holdra, akkor az lesz a világ középpontja, s attól kezdve a Föld nevű bolygó lesz a Hold, ami a Földdé vált Hold körül kering. Ebben az esetben sem a Nap körül kering a principális értelemben vett Föld, még kevésbé a naprendszerrel együtt a tejútrendszer tömegközéppontja körül és így tovább. A tapasztalásban tehát az mutatkozik meg, hogy a topo- és egocentrikus világképtől távolodó “tudományos” világképek: egyre absztraktabb világképek, amelyeket a szellemi tapasztalás nem igazol. Ha a szolipszizmus elvein nyugvó tapasztalatok leírását szigorítjuk, akkor az előző mondatokban foglaltak nagy részére is azt lehetne mondani, hogy nem így vannak, mert Én-Önmagam számára -itt és most- a Holddá vált Földnek a principális értelemben Földdé vált Hold körüli keringése az űrhajóra szállással együtt: elképzelések csupán…

A szigorúan vett valóság a következő: abból a középpontból, ahol most vagyok, a kifelé fordulásban egy világ tárul  elém. Ebben a világban milliárdnyi ember mint szimbólum vesz körül (legtöbbjük többnyire a semmit szimbolizálja), s ezek közül arányaiban végtelenül kevés -egy-két tucat- űrhajós az, akik beszámolhatnak arról -mint saját tapasztalatukról-, hogy van súlytalanság, Földről való felszállás, a Föld látható gömbölyű volta, Holdon való leszállás és egyebek. Én-Önmagam azonban ezeket nem tapasztalom. (…)”

Erdei Zoltán: Antispiritualitás és Modern “Ezotéria”.

“(…) A szcientizmus -amikor azt véli, hogy az asztrológia az ókor “elavult” geocentrikus szemlélete alapján áll, és úgymond azt hiszi, hogy a Nap és a bolygók forognak a Föld körül, nem pedig a Föld és a többi bolygó a nap körül- az asztrológiából egy szót sem ért…

A Föld, mint tudatállapot ily módon  az ember számára egy relatív értelemben felfogott középpont, vagy még helyesebben lehetne azt mondani, hogy a kozmosz tapasztalásának bázisa, olyan bázis, amelyet, ha fizikailag el is képes hagyni, azáltal, hogy például űrhajókkal leszáll valamely égitesten, esszenciálisan -ezen az úton- mégis mindig a Földön marad. Ugyanakkor asztrológiai tapasztalati vonatkozásban nem ragadhatók meg sem a geocentrikus, sem a heliocentrikus rendszerelképzelések segítségével, mert tudniillik arról van szó, hogy a kozmosz kozmoszon túli középpontja, hogyan éli át önnön kozmicitását, a kozmosszal való relációját… Komolyabb megismerés ugyanis teljesen elképzelhetetlen annak megvalósítása nélkül, miszerint a megismert, a megismerés és a megismerő egy. 

Hen panta einai -mondja a görög. (…)”

Baranyi Tibor Imre: Fejlődő Létrontás és Örök Hagyomány

(“Emeljétek fel a valagatokat és irány a Mars!” -“mondotta” a szenilis és eszelős tekintetű Buzz Aldrin. Pont mint egy 75 éves rocksztár, aki abban látja hitelességének megkérdőjelezhetetlen mivoltát, hogy még mindig bőrnadrágban, elektromos gitárral a nyakában, füves cigivel az ujjai között kürtöli világgá “karmakesergő” slágereit, melyek semmi másról nem szólnak, mint az egzisztenciális nyomorúságról. Szeretek az efféle felvételeken elmerengeni. A 0 sejtűből lett egysejtű, majd a többsejtűből lett modern űr-hérosz “utómajom”, aki kiürítette a pragmatizmus és racionalizmus méregpoharát, hogy “munkássága” életének legvégén valamiféle cunci és takonyszerű szentimentális  és romantikus életérzésben csúcsosodjon ki. Az elmeháborodott félnótás, aki meghódította és magáévá tette a semmit, miközben saját tükörképére onanizál. Homo Stupidius Subpersonalis. A “supra” lekerült, az “infra” felkerült.)

“(…) A reneszánsz a tudományos megismerés (az Új módszer, a NovumOrganum) térnyerését is jelenti (F. Bacon, Descartes). Felfogható e folyamat egyfajta lázadásként is, melynek során a tudományos gondolkodás új jogokat követel az addigi, alapvetően vallásközpontú világfelfogással szemben, és megkezdődik az emberi tudás hierarchiájának átrendezése. Eddig „csak arra kellett ügyelni, hogy a nagy tudomány -hierarchiában a »subalternata« helyesen- szilárdan és egyöntetűen illeszkedjék a »subalternante«-hoz, az »alávetett« az »alávetőhöz«, amelyet bizonyos értelemben szolgált. Az asztronómia például a fizikának volt »alávetve« és mindaddig, amíg számításokat lehetővé tévő megkönnyítő geometriai »hypothesis«-ekkel foglalkozott, semmi baj sem érhette. A gondot az jelentette, hogy milyen fizikának és kozmológiának akarja »szubalternálni« valaki, milyen törvényt akar »rárakni« az »alávetettre«.” Vagyis eddig Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás tekintélye és tanítása határozta meg, hogy a fizika (ami ekkor még a teljes természetfilozófiát jelenti), és rajta keresztül az asztronómia viszonylagos igazsága összhangba kerüljön a hipotéziseken túli és fölötti Igazsággal – a teológia és a metafizika Igazságával. Ebben az értelemben a reneszánsz előtti szemlélet „heliocentrikus”, vagyis az Igazságot középpontban látó, Kopernikusz, illetve Galilei szemlélete pedig „geocentrikus”, a földi kereteken túl nem látó, azokat istenítő szemlélet.

Murányi Tibor: A Mozdulatlan Földtől a Néma Kozmoszig

“Valójában csak szimbólumok egymásközti viszonyai alakulnak az ösztönvilágban, és minden összefüggésbeli változásuk valamely kivetített változást produkál a külvilágban is; abban a világban amelyet látszólag érzékelünk. Minthogy viszont az ösztönvilágbeli szimbólumok összefüggései sehol és semmilyen vonatkozásban sem hiányosak, és nem is lehetnek hiányosak, azért a külvilágban is olyan tökéletes rend és összefüggés látszik minden téren, hogy ameddig nem eszmélünk rá a valóságra, addig a külvilágot nem kivetítésnek, hanem valóságos világnak hisszük.”

Kaczvinszky József: A Hét Beavatás

(Nem múlhat el nap, hogy ne ütné meg a fülem. “Kőkemény valóság”. Micsoda szimbolika!)

“A modern ember mindenestül az anyagba van vetve. Anyagba vetett életét tekinti létének, az anyagot tekinti a végső létezőnek. Az anyagban látja mindennek eredetét és célját, ebből származik minden, ebben és ezáltal kell véghezvinni mindent. Ebből származik evolúció által a kozmosz és az élet, ebben zajlik az élet. Ha hajlandó is tudomást venni valamiféle lélekről, ezt úgy fogja fel, mint egy anyagból összeállt szerveződés bizonyos folyamatainak összességét, amely a testtel együtt megsemmisülésre van ítélve az anyagban bekövetkező halál által. Tudás és megismerés is kizárólag az anyag vonatkozásában gondolható el.

Így tekint az előző korokra is: ezek emberei éppúgy az anyagba voltak vetve, legfeljebb még reménytelenebbül, anyagi eszközeik „fejletlensége” miatt. Az ősi szellemiség, a vallások, mítoszok és szimbólumok is ebben a síkban kerülnek értelmezésre: az anyagi jelenségek kezdetleges megmagyarázási kísérletei csupán. A történelmi törekvések, a nagy háborúk hátterében is minden esetben az anyagra vonatkozó megfontolásokat vél felfedezni.

A magukat „hívőként” definiálók, tehát akik valamilyen módon tételeznek még valamiféle Istent, szintén praktikus materialisták: Isten végletesen elválasztott az anyagba vetett embertől, és nem világos, hogy tulajdonképpen mi is az, amit ebből az emberből mint halhatatlant ki lehetne emelni. A praktikus materializmus lepleződik le abban, hogy az ilyen hívők igencsak zavarban lennének, ha el kellene ismerniük egy csoda bekövetkeztét. Az anyagi világ tehát szerintük is jól megvan Isten nélkül. Nem kevésbé beszédesek a különböző elképzelések az ember halál utáni sorsát illetően: a keresztények mennyország-felfogása az idők során egyre szubsztanciálisabbá válik, a New Age ál- és ellenvallásainak hívei pedig egyenesen a földi világban való meghatározatlan számú újraszületést tételezik.

A modernek embere reménytelenül elenyésző cseppecske csupán az anyag hatalmas óceánjában.”

Vukics András: Materia Magica

“Arról van tehát szó, hogy helyreállítsuk a természetben -a térben, a dolgokban, a tájban- az emberitől való távolságnak és idegenségnek azokat a jellegzetességeit, amelyeket az individualizmus korszaka elfedett, amikor az ember az érzelmeit, szenvedélyeit, lírai lendületét kivetítette a természetbe, hogy azt közel hozza magához. Arról van szó, hogy fedezzük fel újra a lélektelennek a nyelvét, amely csak akkor nyilvánul meg, ha előbb a lélek abbahagyta azt, hogy kiöntse magát a dolgokba.” 

Julius Evola: Meglovagolni a Tigrist

“Ez az út azonban befelé, az individuális alanyi középpont felé és azon is túl vezet (mint láttuk, kifelé egyáltalán nem is vezet út Istenhez), mert a spiritualitás nem a “lent” és a “fent”, hanem a “kint” és a “bent” kategóriáiban gondolkozik: ami a szakralitás számára lent van, az a spiritualitás számára kint, és ami a szakralitás számára fent van, az a spiritualitás számára bent.”

“A modernség ugyanis a par excellence földhözkötött “metanarratíva”: horizontálisan bontakozik ki, s teljes mértékben idegen tőle a régi ember vertikális világképe. A modernség hatalmas távlatokat nyit – főként tudománya és technikája révén –, ámde vaknak kell lennie annak, aki nem látja, hogy ezek a távlatok kizárólagosan horizontálisak: egy Mars-utazás esszenciálisan nem jelent többet, mint ökrösszekérrel átmenni Bágyogszovátból Rábapordányba, ellenkezőleg, inkább kevesebbet, mert hiszen a Mars nincs “feljebb”, vagyis nem rendelkezik magasabb “ontológiai ranggal”, mint Rábapordány, s nincs épeszű ember, aki szívesebben költözne a Marsra, mint Rábapordányba. Míg a mai ember világképét egy olyan háromszög fejezné ki, amelynek alapja végtelen hosszúságú, magassága azonban csaknem elhanyagolható, addig a régi ember világképe egy olyannal volna ábrázolható, amelynek alapja ugyan nem nagy, viszont magassága végtelen. A mai ember világa fölfelé zárt, oldalfalai azonban nincsenek; a régi ember világát oldalfalak határolták, fölfelé azonban nyitott volt, akárcsak a régi, fallal körülvett városok.”

Buji Ferenc: A Transzcendencia Szekuláris és Okkult Degenerálódása

“Nemo kapitány Nautilusában ül, tizenkétezer méterre a tenger színe alatt, egyedül. A tengeralattjárónak saját erőműve van, mindenfelé ragyogó fény. Saját fűtése van. Saját oxigénfejlesztője. Megnyomja az egyik gombot, és a láthatatlan orgona Bach h-moll miséjét játssza. Megnyomja a másik gombot, és a televízió eljátssza a Hamletet. Közben megéhezik, megnyomja a harmadik gombot, és begördül az asztal, nyolcfogásos ebéddel és portói borral. Megnyomja a negyedik gombot, és a teleszkópon közvetlen közelből látja a Holdat és a Vénuszt és a Jupitert.

Más gombot nyom meg, a tengeralattjáró megindul, és fölemelkedik a tenger színére, ott megint gomb, a Nautilusnak szárnya nő, a levegőbe emelkedik és felszáll a Mount Everest csúcsára. Nemo kapitány a fedélzetre ül és pipázik, nézi a hegységen tomboló orkánt, közben gombot nyom meg, és az asztalon terem egy pohár friss grapefruit leve. Mindig csak azt kell tudni, hogy melyik gombot nyomja meg. Nemo kapitány nagyon vigyáz arra, ha a Westminster Abbey-ben a vasárnapi prédikációt akarja meghallgatni, ne azt a gombot nyomja meg, amely az automatikus gyorstüzelő ágyúból percenként negyven gránátot lő ki.

Nemo kapitány kolosszális ember, mert ő mindezt hallatlan komolyan veszi, és a gombnyomáselméletre esküszik. Mindezt ő maga találta ki és építette meg. Ha ez a tizenhat éves sihedert elbűvöli, érthető, mert ez annak a világa.

Nemo kapitány veszedelmes ellenfél. Nem azért, mert okos, hanem éppen, mert hallatlanul korlátolt és eszelős és tehetségtelen. Mert középszerű. Mert serdületlen, és a humánum értékeiről sejtelme sincs. Őt egyedül az érdekli, hogy melyik gombot nyomja meg. Ha diák lenne, még lenne lehetőség arra, hogy megérik. De felnőtt férfi, s így a helyzet reménytelen.

Nemo kapitány a spirituális minimum alatt él, és nincs is tisztában azzal, mit csinál, mint a diák, aki megrészegszik attól, hogy sikerült klórt fejlesztenie – és megmérgezi az egész házat.”

Hamvas Béla